2015. november 25., szerda

A közepébe.


Kérdezted tőlem, mit sző a homár odalent aranycsápjaival.
Azt mondom neked, a tenger tudja a választ.
Azt kérded kire vár az acídia, mire vár átlátszó harangjában.
Azt mondom, várja az idő múlását, ahogy te is.
Azt kérded kit zár ölelő karjaiba a nagy tömlős alga.
Figyeld meg, figyeld egy adott órán, egy adott tengerben, amit ismersz.
Kérdezel az agyaras cet veszedelmes agyaráról 
és én a válaszomban elmondom, milyen, amikor az a narval szigonnyal a mellében meghal.
Tudni szeretnél a jégmadár tolláról, ahogy megremeg a déli partok
tiszta forrásaiban.
Én azt mondom, hogy a tenger bölcs és tudja hogy az élet az 
ő gyémántos árjaiban oly végtelen, mint a homok: megszámlálhatatlan és tiszta.
A vérvörös szőlőszemek közt érlelt idő a héjat keménnyé tette és fényessé
és fényt borított a medúzára, megoldozta csomóit és hagyta
hogy zengő szálait fonja ahogy aláhullnak igazgyöngy bőségszarujából.
Üres háló vagyok csupán amely előbbre tart a sötétben vak emberi szemnél
a tapogatózó ujjaknál melyek háromszöghöz vagy a narancs félénk gömbjéhez szoktak.
Jártam körbe én is mint te fürkészve a végtelen csillagot.
És éjszaka a hálómban csupaszon ébredtem nem volt ott semmi
csak egy kis hal, amit csapdába ejtett a szél.
(Pablo Neruda)

2015. szeptember 25., péntek

Földinek látszó

Néztem, ahogy Földre ereszkedik az Ég
mert én földi hitetlen gyarlón kémlelem az eget
s ostromlom ezer kérdésemmel mintha tudhatnék
mintha tudhatnék többet ennél az egyetlen
és szent pillanatnál: Élek
s ez pont annyi, amennyi elég és amennyi szükséges.
Én mégis mindig Odaátra vágyom
egyszerre vagyok hontalan és kétkedő.
És akkor néztem, ahogy az Ég elunva kétségeimet
maga jött elém: leküldte előbb a felhőt, beburkolt vele
engem s minden láthatót majd vízbe öltöztetett
a könnye volt talán vagy csak a jel: az Élet Én vagyok!
Tudatlan kedvesem - így mondta. S míg csordultig telt
vele a föld, lassan eltűnt minden, ami elválaszthatott,
tudtam, annyira tudtam: Ma Veled teljesen egy vagyok
Ma nem számít a holnap, ma nincs hiány és ma pontosan
tudom: minden a helyén és a lehető legjobban van. Most.
Ebben a pillanatban. Míg kibírom, s nem szólalok.
Nem kérdezek és nem mondok többet csak annyit, amit
tudni vágysz. S mi lehet több ennél: Szeretlek.

2015. szeptember 16., szerda

Nem mintha képes lennék...

....csak mondom. Mert ez jut eszembe. Mert megtanultam már ezt is, hogy a filozófia a szeretet halála vagy még inkább, helyette való. És minden egyéb is csak pótlása annak, amit szeretetnek hívok. A szeretetnek nincs szüksége filozófiákra, nincs szüksége magyarázatra, van, mert lenni rendeltetett. Mert az egyedüli Valóság. És minden más az én teremtményem, amit saját fogyatékosságom felismerésétől való félelmem teremt, leleplezni próbálván tehetetlenségemet. Holott az idő nekem dolgozik...mert élek. És mert élek, szeretve vagyok. Másképpen nem lehetséges. Ez az egész képtelen és egyben elképzelhetetlen gyönyörűség, ami néha egy meglibbenő falevél, néha egy megszólaló mobilhang, máskor szívemig kúszó fájdalmas görcs,  ami lassan gyöngyözve árad legbelül,  kétség, hogy lehet - e még, hogy szerethetek - e még, hogy lesz  - e alkalom? - ez semmi más, mint Esszencia. Életemnek és létezésemnek az esszenciája: egy pillantás a Mindenség Szemébe. Emlékszem, nemrég egy koldus mellett mentem el, zavarban voltam és nem nyúltam a táskámba, nem kezdtem el kotorászni a pénztárcám után, hanem mentem tovább míg a lépteim egyre lassultak és saját szándékomat, tudatos döntésemet felülírta valami sokkal erősebb dolog: megfordultam, visszasétáltam hozzá és kezébe nyomtam az addigra előkotort pénzt és alaposan a szemébe néztem: Odaátról kaptam a mosolyt. Annyira földöntúlian szép volt a tekintete, áthatóan tiszta, hogy abban a pillanatban biztosan tudtam: biztonságban vagyok. Mert minden pillanat, ami ér, és minden alkalom, amikor azt mondom: boldog vagyok, egyszer majd összeér és kifeszül, körbeér mint jó és biztonságos takaró, mégis láthatatlan háló. Egyszer majd nem tudom elválasztani az igent és a nemet hanem súlytalanná lesznek ma még súlyosnak hitt gondjaim és nyomtalanná leszek, ahogy az ellibbenő madár sem hagy nyomot maga után, csak az ág rezdüléséről tudom, talán ott járt valaki.

2015. augusztus 4., kedd

Sakk

Útnak indulok, de pár méter után bevillan: a vasaló! Nem húztam ki...vagy kihúztam? Kihúztam. Nem, nem emlékszem. De mégis! Sakk. Memória, ne hagyj el! Emlékszem a képre, a mozdulatra, megjelenik előttem az üres konnektor képe, még a vasalót is látom, ahogy leteszem, csak a helye nincs meg. Akkor mégsem húztam ki! Visszamenjek vagy ne menjek? Mi mennyit ér? És a hit, a biztonságérzetem, hogy még nem hagyott el az eszem?:) Sakk - matt. A meccs eldöntetlen. A távollétemet 2-3 órásra tervezem, az pont mindenre elég, "látom", ahogy melegszik a huzat, amin vasaltam és egyszer csak lángra kap. Persze, hogy a zebránál bizonytalanodom el, nem megyek át, téblábolok...aztán mégis továbbmegyek. Arra gondolok: hinnem kell benne. Az első gondolatban: ami az volt, hogy kihúztam. Nincs bennem rossz érzés, mi hát mégis ez a bizonytalanság? Ha más lenne itt mellettem, hasonló helyzetben, neki mit mondanék? Azt hiszem, biztatnám. Magamban nem hiszek? Hát tessék, lássuk, képes vagyok - e felülemelkedni a folytonos aggodalmaimon?  És ha bizonytalan vagyok, miért ne hagyjam a dolgot az őrangyalokra?:) Ebben a melegben ne csak punnyadjanak, tessék csak, munkára fel nekik is! -  lássuk, mi van számomra megírva. Hányszor indulok és bizonytalanodom el. Most ne! Nem adom fel, végigcsinálom, amit terveztem,  szabadnak érzem magam (bevallom, a kép azért végigkísért). Megérezném - e, ha valóban baj lenne? Úgy döntöttem: igen.
Hát...nem volt a ház előtt tűzoltóautó.:)
Jó érzés, hogy nem fordultam vissza. Hittem magamban (és az Égben is), de legközelebb nem tudom, hogyan csinálnám.:)

2015. augusztus 3., hétfő

Ima

Azt a felét mutasd nekem ahová odasüt a nap. Mert valahová mindig süt.

2015. augusztus 1., szombat

Amitől félek és amitől már nem

Gyerekeim születése után olyan szédülőssé váltam, hogy amikor ablakpucoláskor kissámlira álltam még a 10 éves fiacskám is ijedten kapott utánam: "anya le ne szédülj, inkább segítek!":) Ekkoriban jártunk a Tátrában, több napon át túráztunk. Egyik ilyen túránk kellős közepén egy kb. 10 m magas, szinte teljesen függőleges láncos fal előtt találtam magam - a tetején álltunk. (nem tájékozódtunk előtte pontosan az útról) Azelőtt én ilyet csak filmekben láttam. Még a vér is megfagyott az ereimben. 3 gyerekünk már régen otthagyott bennünket, előre mentek, nem "tudták" tartani a mi lassú, öreges tempónkat (másfél éves kisfiunk hátihordóban volt velünk) -  fiúk, elemükben voltak, tetszett nekik az izgalmas terep! A helyükben nekem is tetszett volna, illetve tetszett is, azt az egyet kivéve, hogy fogadásokat kötöttem volna, hogy valamelyikük nyakát törve ott fekszik a mélyben és csak percek kérdése, hogy én is ott leszek hamarosan. Le kellett másznom, ez nem volt kérdés. És egy dolgot tudtam biztosan: itt egyedül  le nem megyek, csak és kizárólag akkor, ha a kicsit én viszem a hátamon, mert Miatta mászok. Tudtam, hogy Érte még a fogammal is tartom magam, el nem engedem a falat. A párom előttem alulról navigált, szavakkal irányított, hogy ne kelljen a mélybe néznem, én pedig vittem Őt, az Életemet...és leértünk. A fiúk persze széles vigyorral vártak bennünket a közeli turistaházban.
Azóta tudom, mit jelent legyőzni a félelmet. Meg kellett tapasztalnom, hogy elhiggyem, hogy tudjam, képes vagyok. Magam nem tettem volna meg, de az élet megengedte(?), hogy ezt végigéljem. Tudom, mit jelent szédülni, ma is így van, a legkisebb magasság is megvisel, remegek, elvesztem az egyensúlyomat, hányingerem lesz - de nem tart vissza. Ha kell, felmászom a létra tetejére.:)
Azt hiszem, át kellett élnem valami mást is az életemben, hogy megismerjem magát a dolgot és kezdeni tudjak vele valamit. 

2015. július 31., péntek

Jószándékú e - mail

Igazából nem hiszem, hogy az. Egy számomra ismeretlen ember, aki belelát (illetéktelenül) mások netes dolgaiba és azután ezt megosztja velem. Nem tudom, miért velem, miért nem szól az illetőnek, hogy gondja van vele? És ha már írt nekem, akkor miért nem fedi fel magát?
Kérdések, amikre nem hiszem, hogy valaha választ kapok, hiszen már feltettem e-mailben és eddig nem felelt rá senki sem.

Nem engedhetlek

megérintettél Lelkem, ahogy madárszárnya érinti az Eget,
mikor váratlan rebben. Ne hidd, csak el ne hidd,
hogy a szeretet szabad. Mert az egyetlen hazugság ez
s becsapod magad, ha azt hiszed a szabadság és a szeretet
egybetartozó: hát nem. Mert ha szerettél, tudod, hogy a szabadság
csak addig tart, míg Ő melletted van. Nélküle a földnek rabja vagy
s a dolgod: ebből a rabságból szabadulni, míg időd engedi.
Mert a madár sose tudhatod...melyik Pillanatban libben el.

Meteorológia - vagy valami más?

Figyelem az előrejelzéseket, meszeléshez, nyaraláshoz, kertészkedéshez, semmihez nem mindegy az időjárás.  Megnyugtató vagy nem, de szeretem tudni, milyen idő lesz....most több okból is kedvezőnek látszottak erre a hétre az előrejelzések. Aztán eltelt ez első olyan nap, amikor valahogy nagyon nem az volt, mint amit előre jósoltak. Ez most már negyedik napja tart. Nem nagy ügy, megszokhattam már. Inkább csak elmélkedem, szokásomhoz híven. Hiszen az ember annyit okosodhatott már az elmúlt években. Mégis, miféle törvények, miféle előre nem látható körülmény az, amiért a sokszorosan átszámolt, leellenőrzött számításoknak szemébe nevetett a Nap, a felhők, a szél és minden és egyáltalán nem akar az ember által megismert szabályoknak megfelelően "viselkedni"? Mi lehet a szándék, az ok, amiért hiába az ember minden igyekezete, tudása, okossága, kutatások százai - ezrei és mégis, mindig akad egy új, ki nem számítható elem, ami felülírja az Egészet? Jó és izgalmas játék, kutatni és egy kicsit úgy tenni, mintha az Ember tudná, meg is próbálja folyton és aztán újra és újra ott találja magát egy nem tervezett, egy előre nem látott helyzetben. Párhuzamnak furcsa lehet, nekem mégis hasonló: a konyhafalam színe. Narancssárgának készült és különleges, megnevezhetetlen árnyalatú zöld (biztosan lesz, akik kéknek nevezik majd:)) lett. (nagyon szép ám!). Mert folyton változtattam, változtatnom kellett (rózsaszínnek csak nem hagyhattam:) és ez sült ki belőle. Viszont azt is látom, bárhogy igyekeztem volna, bárhogy rákészülök és próbálkozom, ezt a színt magamtól sosem tudtam volna eltervezni.
És nagyon tetszik ám. Szóval most örülök. Ahogy az időjárásnak is, igaz, nem így készültem.:)
És további párhuzamot tudnék még....

2015. július 29., szerda

Pihenő

https://www.youtube.com/watch?v=-YZu_ICBSto


Jól szórakoztam.:) És a végén még jól meg is hatódtam.
Tele volt ütős mondatokkal ("csak a zárt elme biztos magában", "a kutya barátsága önbecsülést ad", "azzal jó játszani, aki betartja a szabályokat", stb....és persze lehet velük vitatkozni.:))

Egy festményt láttunk - ugyanazt:)

Erdő mélyén messziről barnás-szürkés házikó: alig - alig látszó bejárattal, ajtóval. Mégis hívogató, formájával, színével hallhatóan mondja: "Várlak. Én csak itt vagyok, ki-be jönnek-mennek emberek, miközben én semmi mást nem teszek: Várlak. Téged." - mintha ezt mondaná az ajtó. Körülötte öreg, messzire nyújtózkodó fák, ide - oda tekergő ágakkal, széles lombozattal, körbeveszik a házat, de úgy, hogy a ház mégis szabad marad és jól látható az útról. Sűrű leveleik épp annyi árnyat adnak, amennyi jólesik az erős fényben, hogy ne tikkasszon a tűző nap, de este, amikor még vágyod a világosságot, akkor is maradjon belőle annak, aki a házban van. Furcsa pára lep el mindent, mintha a lélek párája lenne. Nem félelmetes, inkább szelíd, csak sejtet de nem rejteget, inkább  simogató, megnyugtató. Mintha víz alatt látszódna az egész. Mert színe van mindennek, itt - ott rozsdába hajló gyönyörű zöldek, erős, barátságos szürke fatörzsek és a ház fala megnevezhetetlen színű: talán sose volt sárga, most mégis mintha annak látszana. A bejárathoz ösvény vezet, lehet, évek óta nem járt rajta ember, mégsem tűnik használatlannak.  A zárban óriási méretű kulcs, s tudod, hogy fordítanod sem kell rajta, bátran bemehetsz, bátran de azért óvatosan, ne ijeszd el a belső csöndjét. Mert ennek a háznak saját csöndje van. Ha hallani szeretnéd, előbb hagyni kell őt beszélni: ha belépsz, azonnal meg is szólal. Egy lélek vagyok: lelkem darabjait látod itt elszórva, mindenütt, a polcokon, az ágy alatt. Nézd, az asztalon mindig van teríték, ha enni szeretnél, találsz tányért és poharat. Törött és lehet, talán csorba is, de a mintája szép lehetett valaha, szelíd virágokkal. Mert itt lenni is és enni is jó. Nem zavar a por, a kuszaság, ez a csönd mintha belőled szólna. Hiszen a takarót Te hagytad úgy - vagy az nem itt, hanem egy másik házban volt?:) A papucs is pontosan ugyanúgy van letéve, ahogyan Te szoktad - de hiszen az sem itt, hanem egy másik helyen volt. Gyűlnek az ismerős tárgyak, a pontosan ugyanúgy letett papírfecni, a mosatlanul hagyott kanál, fényképek, emlékek, amiből összeáll egy élet. A Lélek háza. Lelkem háza.

2015. július 27., hétfő

Önként vállalt....

...magányomban most is nekiálltam meszelni. Ha nem is az egész házat, hanem csak úgy részletekben, amennyi telik a negyvenen túl.:) Egy szoba már készen van és akárhányszor megnézem, mindig találok rajta, benne olyat, amit megcsinálhattam volna alaposabban, szebben - ez az a pillanat, amikor nagyon észnél kell lennem. Mert  eszemmel tudom, hogy szép, tudom, a legfontosabb, hogy tiszta lett...az eszemmel. De tudom - e a szívemmel is?
Jövök - megyek, olyan reménytelen lassan fogynak az üvegek, a kacatok és nem kacatok, az egyszerűen csak nemhelyére lerakott és hosszú ideje porosodó tárgyak. Mégis valamiért szeretem ezt csinálni. 
Közben Bundás őriz engem (vagy én Őt?:)), kísér, beszélgetünk - de lakásba nem jöhet. Így éjszaka kicsit nehezen viselem az egyedüllétet. Annyira, hogy ma éjjel az esti sötétségben a lakkozott faajtón saját tükörárnyamra köszöntem rá: Szia! - de a neveletlen nem válaszolt. Bevallom, reménykedtem, hogy fiam érkezett meg, de aztán kicsit ijesztésnek is szántam, hogy ha az a "másik" nem jó szándékkal lenne itt, akkor lássa, én milyen bátor vagyok! 
Felnőtt fejjel szerettem meg ezt csinálni, látni, ahogy tiszta lesz a fal, a lakás és mindez tőlem. Gyerekkoromban mindig festő festette a szobát. Mióta gyerekeim lettek, olyan, mintha sose látott dédnagymamáim génjei élednének bennem újjá.
És régen mindig zavart, ha a meszes rongyok vagy a keverő a konyha közelében volt  - féltettem az ételeink, edényeink tisztaságát. Most habverővel kevertem simára a meszet. 

2015. július 25., szombat

H.H.

Előre nyújtott lábain laptop, játszik, kattigat lelkesen és elmélyülten. Pihenésképpen én is mellételepedem, kezembe veszem a könyvem de pár perc után magányosnak érzem magam ebben a formációban, lecsapom a könyvet:
- Na, beszélgessünk! Mondjál nekem valami okosságot! A múltkor kiveséztük az emberi test térfogatát, most vess be valami másik témát.:)
Gépelni kezd.
- Mit írsz? - kérdem.
Ő:
- O-kos-sá-gok-a-nyu-kák-nak
:)))) 
Hosszú volt a linklista......

2015. július 11., szombat

Állandóság

vagyok úgy néha
hogy minden így jó, pont így jó
ahogy van bár nem is tudom igazán,
mi az.
mert látom a napot felkelni
az égen, hallom a trillát szólni
önfeledten mint aki most éled először
hallom a hangot ami jó reggelt kíván
látom a mosolyt a szádon, szemedből
nevetni felém
ez az ami van. talán tudom is olykor
hogy az egyetlen, ami számít, az ez.
nem kell várni, nem kell nézni az időt, ami olyan
mint egy kiszámíthatatlanul ide-oda billegő
kristálygömb... ha belenézek
mindig mást, mindig újat mutat
szeretem az  állandóságot, a biztonságot
s az egyetlen állandó és biztos
-hiába is szeretném másképp-
épp az, ami nem látható
de benne van minden hangban
minden mozdulatomban és elindulásomban
ez a hívás, hogy lenni sehogyan másképp
nem érdemes, csak szeretni és szeretve -
és ez a kettő ugyanaz.

2015. június 9., kedd

Az Ismeretlen Felé

osztódom mint a Lét
darabokban találsz csak
az Ég vagyok és az égigérő
fa ága meg a felhőbe bújt
lágy simogatás a szellővel
de én vagyok a fának
letört ága is s benne cseppé
váló pillantásod mikor
szemhéjad lezártad s raboddá
lettem ajtótlan börtönödben
akkor ott a templom csöndjében
nem, mert a pap szava kötött
csak ahogy rabja az esőnek
a szomjas föld és rabja
a nappalnak az éjszaka
sem szabadulni sem maradni
már nem tudok hát hullok
én is mint hangok hullnak
gordonkahúrokra

2015. június 5., péntek

Neked adtam

Korábban már volt fenn, most látom, nem elérhető a blogomon. Érdekes dolog ez. Vajon elvesztette az aktualitását? Nekem nem. (legalábbis nem szeretném) Igaz, hogy egyetlen tuti dolog a változás, valahogy mégis: jó érzés tudni, ha van, ami mégsem. Vagy csak még tudatlan vagyok és nem veszem észre, hogy mállanak le rólam a felismerések. 
Kolléganőimmel egy asztalnál ültünk, s egyikük nem egészen tudta felvenni a beszélgetés fonalát. Meg is jegyezte, hogy ő milyen....(ezt most itt nem mondjuk ki:))
Eltalált a mondata, hiszen nekem sem mindig könnyű vele, de akkor abban a pillanatban csak arra gondoltam, hogy milyen aranyos színfolt a tudatlansága és most például hiányozna ez a "szín" az asztalunktól, a beszélgetésből. Ezért így szóltam:
 - Olyan jó nekünk, hogy Te ilyen kis...:) vagy.
Nevettünk.
És a nevetés gyógyít. Észrevettem, hogy bennem is leomlott néhány fal vele kapcsolatosan(is).

2015. május 21., csütörtök

Felhőmatrica

Vajon mennyire igaz a mondás, hogy összenő úgyis, ami összetartozik...a mi akaratunktól függetlenül is? Nem tudom, de ez most olyan megnyugtató, olyan békességes gondolat.

2015. május 20., szerda

Ez?

Valaki elhagyja tárcáját, benne iratai, bérlete, minden fontos papírja. Valaki más megtalálja, bliccel és amikor lebukik, a talált papírokkal igazolja magát, alá is ír...
Ezek után persze szabadulni igyekszik az "igazolványaitól", azok visszakerülnek az eredeti tulajdonoshoz. Kinek az érdeke kideríteni, hogy ki volt a "becsületes megtaláló"?

2015. május 18., hétfő

Isten

Elég egy másodperc
mikor elém teszed a kávét
elég a suhanó érzés
hogy megmozdultál s veled fordulok
elég a pillantás egy madárhang irányába
fel, fel a fa ága mentén, ahogy
felcsúszdázik a szem az Égig
........................................
megnyílik a tenger s vele kárhozatomra válok
ócska vékony repedezett körmeim
hiába is vájnám nemlétező sziklafalba
az Ég nem tart visszazuhanok újra
és újra mert földből lettem s nem
szabadulhatok börtönömből
marad a vakság és némaság
s elfogadni az elfogadhatatlant

Már nem hiszek a maradandóságban
sem múlhatatlanságban, sem örökkévalóságban
hiszek inkább a Most és Egyetlen Pillanatban
a kedvességben a figyelemben és odaadásban
hiszek az elengedettségben: eloldozva lenni
vágytól, akarástól. Csak élni, élni az
egyetlen,  a soha el nem múlónak
ahogy este érkezik a sötétség és vele
érkezel Te névtelen és láthatatlan
mindig is vágyott Ismeretlen.

2015. május 10., vasárnap

Kötélugrás...vagy talán mégsem

Amikor dönteni kell...jaj, de "nemszeretem" állapot. Vagy ki tudja, talán néha magamnak sem vallom be, hogy valójában szükségem van rá? Hogy éreznem, tudnom kell, hogy egy helyzetet, körülményt, az Életemet én választottam? Igazságtalan dolog ez, mert biztonsággal sosem tudhatom a választásom következményét. És mégis, akarva-akaratlan előáll időnként ez az állapot. 
Úgy döntöttem, sem hang, sem zene, sem szó, semmi nem szólhat helyettem. Mert hiába várok jelet, nincs, vagyis minden, amit annak gondolok, az énbennem nyer olyan értelmezést, amit épp az aktuális hangulatom, gondolataim, érzéseim diktálnak. Maradok Én - magam. Akinek választ kell adnia egy kérdésre. Csak leülök, és merülök - bentre, belülre, ahol öntudatlan, zavaró tényezők nélkül törnek fel a gondolatok, sugalmazások. És szól. Nem harsogva, nem követelőzőn, nem kételkedve, egy bátor, szelíd hang. És én döntök. Hogy jól - e? Talán sosem tudom meg - hisz értelme sem nagyon van a kérdésnek.
Csak azt tudom, hogy most Béke van bennem.
És a cím azért jutott eszembe, mert a kapcsolat az Éggel, hogy ebben a Csendben született meg egy elhatározásom olyan lehet talán, olyan biztonságot adhat, mint a kötélugrónak a kötél.

2015. május 1., péntek

Otthon

Valószerűtlenül szeretlek
pont amennyire valóságos a Lét
mi testemből épít Otthont.

Az Ég lélegzete pára a szememben:
léted s létem tükörré lett.
Hajnali szél illata a ruhámban: üzenet  a Napnak.
Darabokra tör s csillaggá válva az éjben
páratlanságom páratlanságodban oldja.
Csak egyetlen Pillanatra...erre az Egyre
míg szememből s szemedből
bukfencet hány a Napsugár
s repceföldbe írja magát aztán
rajzol egy árnyékot a ház falára
míg süketen s némán nézlek és nincs más
csak a szelíden is vadul csattogó madárdal.
Szent alkímia: az anyagot gyúrja
és bomlasztja - s a Másnapot
az anyagtalanból formálja
s én belül a Születés hangját hallom....
a Születését, mint aki tudja: Halálra érkezik.