Amitől félek és amitől már nem

Gyerekeim születése után olyan szédülőssé váltam, hogy amikor ablakpucoláskor kissámlira álltam még a 10 éves fiacskám is ijedten kapott utánam: "anya le ne szédülj, inkább segítek!":) Ekkoriban jártunk a Tátrában, több napon át túráztunk. Egyik ilyen túránk kellős közepén egy kb. 10 m magas, szinte teljesen függőleges láncos fal előtt találtam magam - a tetején álltunk. (nem tájékozódtunk előtte pontosan az útról) Azelőtt én ilyet csak filmekben láttam. Még a vér is megfagyott az ereimben. 3 gyerekünk már régen otthagyott bennünket, előre mentek, nem "tudták" tartani a mi lassú, öreges tempónkat (másfél éves kisfiunk hátihordóban volt velünk) -  fiúk, elemükben voltak, tetszett nekik az izgalmas terep! A helyükben nekem is tetszett volna, illetve tetszett is, azt az egyet kivéve, hogy fogadásokat kötöttem volna, hogy valamelyikük nyakát törve ott fekszik a mélyben és csak percek kérdése, hogy én is ott leszek hamarosan. Le kellett másznom, ez nem volt kérdés. És egy dolgot tudtam biztosan: itt egyedül  le nem megyek, csak és kizárólag akkor, ha a kicsit én viszem a hátamon, mert Miatta mászok. Tudtam, hogy Érte még a fogammal is tartom magam, el nem engedem a falat. A párom előttem alulról navigált, szavakkal irányított, hogy ne kelljen a mélybe néznem, én pedig vittem Őt, az Életemet...és leértünk. A fiúk persze széles vigyorral vártak bennünket a közeli turistaházban.

Azóta tudom, mit jelent legyőzni a félelmet. Meg kellett tapasztalnom, hogy elhiggyem, hogy tudjam, képes vagyok. Magam nem tettem volna meg, de az élet megengedte(?), hogy ezt végigéljem. Tudom, mit jelent szédülni, ma is így van, a legkisebb magasság is megvisel, remegek, elvesztem az egyensúlyomat, hányingerem lesz - de nem tart vissza. Ha kell, felmászom a létra tetejére.:)

Azt hiszem, át kellett élnem valami mást is az életemben, hogy megismerjem magát a dolgot és kezdeni tudjak vele valamit.