Megtört kézfejem duzzadó
redői alatt gyűlnek számlálatlan
napjaim s emlékeim.
Bennük a sűrűsödő én...
ráncsorsra piruló tenyérbe
kúszó végtelenség.
Múltam s a magamra ismerés,
mi halkuló s egyre mégis hallhatóbb
ritmusra dúdol ott benn:
mélységes mélyen mint a
tenger. Az örök rácsodálkozás,
Rád aki sosem voltál nélkülem
s én sosem Tenélküled.
Most úgy vagyok Veled mint
idegen bolygóra tévedt űrhajós.
Szkafanderem mit Otthonról
hoztam rétegei közt el nem
fogyó levegő: ittlétem záloga.
Ha végre Hazatérhetek
űrruhám már feleslegessé lesz
és a levegővétel szabaddá.
