A vér - ha sűrűsödni kezd
erekbe pumpáló morze ütemre
naponta ezerszer rója körét
ugyanazt, mindig ugyanattól a kezdettől
ugyanaddig a végéig: hol nincs sem
beteljesülés sem feloldódás.
Szőnyegrojtos pilláimon áttűnő világ:
benne ugyanaz a Fény simítja szarvasok
hátát mint a vad után kutató sólyomét
ugyanaz a Fény, mitől ajándék lesz egy
ócska fénykép vagy sebet ejt egy szó
- talán épp, mert kimondatlan maradt.
Hogyan is nem tudlak megnevezni?
E Fény, mely perceim görgeti óráimon át
napokká, majd prizmaként gyűjtik a látomást
mit életnek nevezek. Ugyanaz a Fény,
a sugarain lovagló Nap, a tavaszt trillázó hang
a Létéért önfeledten ugráló kiskecske,
a papírra "festett" virág: legszebb ajándékaim,
s milyen zűrzavarosnak tűnik mindez,
pedig: nem.
Rend van és béke, helyén van minden,
mindenki és nincs határ, hiszen valójában
mindez egyetlen szó: Te. Aki - Vagy.
Vagy, amíg vagyok én,
s vagyok pontosan addig, míg Te.
