2015. június 9., kedd

Az Ismeretlen Felé

osztódom mint a Lét
darabokban találsz csak
az Ég vagyok és az égigérő
fa ága meg a felhőbe bújt
lágy simogatás a szellővel
de én vagyok a fának
letört ága is s benne cseppé
váló pillantásod mikor
szemhéjad lezártad s raboddá
lettem ajtótlan börtönödben
akkor ott a templom csöndjében
nem, mert a pap szava kötött
csak ahogy rabja az esőnek
a szomjas föld és rabja
a nappalnak az éjszaka
sem szabadulni sem maradni
már nem tudok hát hullok
én is mint hangok hullnak
gordonkahúrokra

2015. június 5., péntek

Neked adtam

Korábban már volt fenn, most látom, nem elérhető a blogomon. Érdekes dolog ez. Vajon elvesztette az aktualitását? Nekem nem. (legalábbis nem szeretném) Igaz, hogy egyetlen tuti dolog a változás, valahogy mégis: jó érzés tudni, ha van, ami mégsem. Vagy csak még tudatlan vagyok és nem veszem észre, hogy mállanak le rólam a felismerések. 
Kolléganőimmel egy asztalnál ültünk, s egyikük nem egészen tudta felvenni a beszélgetés fonalát. Meg is jegyezte, hogy ő milyen....(ezt most itt nem mondjuk ki:))
Eltalált a mondata, hiszen nekem sem mindig könnyű vele, de akkor abban a pillanatban csak arra gondoltam, hogy milyen aranyos színfolt a tudatlansága és most például hiányozna ez a "szín" az asztalunktól, a beszélgetésből. Ezért így szóltam:
 - Olyan jó nekünk, hogy Te ilyen kis...:) vagy.
Nevettünk.
És a nevetés gyógyít. Észrevettem, hogy bennem is leomlott néhány fal vele kapcsolatosan(is).