Az a Rózsalugas....
Egy betérő két gyönyörűen faragott oszlop tövében, hol ha megérkezel, nem érnek el kinti zajok, ahol ha szemed útjára engeded, Tiéd a Világnak minden csodája, pedig csak néhány rózsabokrot és a tetőt tartó fehérre meszelt oszlopokat látod.
Elképzeltem, de mert újra és újra látom, írnom kell róla. Mert becsukom a szemem (sőt, már becsuknom sem kell) és mindig ugyanúgy, mindig ugyanaz a kép vetül elém. Érthetetlen, logikátlan módon mindig Az az egy, egy rózsalugas látványa.
Beléptél és abban a pillanatban értelmét veszti minden okoskodás, csak egyet érzel biztosan, egyetlen biztos tudásod van: hogy a Világ szép és benne lenni jó. Kérdés és kétely nélkül.
Tehát belépsz...kezdjük innen újra el. És ahogy egy szellő érinti a fákat, úgy érint meg Téged is ez a csend, ez a bizonyosság. Egy asszony fogad és kérdés nélkül eléd tesz egy pohár vizet. Lassan kortyolod, ahogy az Élet is akkor válik széppé, amikor habzsolás nélkül éled, a vég ismeretlensége is barátságossá lesz és minden cseppben érzed a mindig más és mindig ugyanazt a végtelenséget, aminek része vagy és ami Veled teljes.
Előkerül a ház ura, aki udvariasan megkérdi, mit szeretnél s kis idő múltával tálcán hoz eléd két pohár bort és néhány szelet zsíros kenyeret, hogy aztán melléd telepedve megvitathassátok az Élet nagy kérdéseit. Jólesik a társasága, időnként mondtok egy - egy bölcsességet, de talán a szó is csak a forma miatt kell, mert mindketten tudjátok, hogy ez a hely, ennek emléke most már örökre összeköt Titeket.
Szemed néha rajta felejted az asszonyon, aki közben a rózsák között jön - megy és minden vendégnek ugyanazzal a mosollyal kínál kedvesen valami helyben fogyaszthatót. Nehezen tudnád megállapítani a korát. Egy fiatal pár érkezik, izzadtak, porosak...és szerelmesek. Ma még. Talán holnap már más kezét szorongatják de most és itt egymással élik meg a Teljességet és még hiszik is, hogy ennek vége nem lehet. Aztán az asszony egy kisgyerekes anyuka elé tesz két tányérban egy szendvics egy - egy felét, mert a gyerkőcök nem eszik meg az egészet, csak felet kérnek.
Kávé sosem esett még ennyire jól. Amikor a nő asztalodhoz lép, a férfi keze önkéntelen párja vállára téved. S nem tudod magadban elfojtani a kérdést:
- Hogyan született ez a hely?
A nő szeme messze réved, arcán titokzatos mosoly jelenik meg és csak ennyi felel:
- Hosszú volt az út Idáig....
Az Út, ahol a rózsalugas egybeér a Lelkemmel.
