(Több mint) egy hete

Csak Ő. Vagy majdnem. 

Semmi nem lehet más, mint Én. 

Úgy árad, ölel körbe a Szeretet, hogy időnként megkérdezem: és én? Elkap egy Pillanat és újra és újra rácsodálkozom: az Ég most is, igen: MOST is szeret. És zavartan kérdezem: én hogyan szeresselek? Aztán halkan szól bennem egy hang: semmit nem kell tenned. Semmi másra nincsen szükség: csak hagyd, csak engedd. 

Hitetlenségem tán magamnak a legnagyobb teher, a legnehezebben megbocsátható.

Jelentem: mindenünk van:)

Van ágyunk is, ha aludni szeretne bárki, van asztalunk, van tányérunk, székünk, kanál:) és hely, ahol láng gyullad, hogy főzhessek. És még egy talpalatnyi hely is, ahol esténként a csillagokra bámulhatunk. Semmi nem tulajdonunk, de az örökkévalónak érzett egymásra rakódó pillanatokban mégis mi birtokoljuk. Mohóság nélkül, ahogy a júliusi virágok sem ontanak vad színeket csak szelíd lilákat, halvány sárgát és fehéret...tisztát. Mintha egy kismadár építené és hordaná a sasnak a másfél mázsás fészekhez az apró kis ágakat, fűszálakat. S közben megpihen néha egyiken, ringatózik, majd repül tovább. Mert repülnie rendeltetett.