mikor elém teszed a kávét
elég a suhanó érzés
hogy megmozdultál s veled fordulok
elég a pillantás egy madárhang irányába
fel, fel a fa ága mentén, ahogy
felcsúszdázik a szem az Égig
........................................
megnyílik a tenger s vele kárhozatomra válok
ócska vékony repedezett körmeim
hiába is vájnám nemlétező sziklafalba
az Ég nem tart visszazuhanok újra
és újra mert földből lettem s nem
szabadulhatok börtönömből
marad a vakság és némaság
s elfogadni az elfogadhatatlant
Már nem hiszek a maradandóságban
sem múlhatatlanságban, sem örökkévalóságban
hiszek inkább a Most és Egyetlen Pillanatban
a kedvességben a figyelemben és odaadásban
hiszek az elengedettségben: eloldozva lenni
vágytól, akarástól. Csak élni, élni az
egyetlen, a soha el nem múlónak
ahogy este érkezik a sötétség és vele
érkezel Te névtelen és láthatatlan
mindig is vágyott Ismeretlen.
Köszönöm. Talán most elengedem végre az elengedhetetlent.
VálaszTörlésKöszönöm, hogy köszönöd. Azért csak "óvatosan". Leválik úgyis magától minden, ami nem odavaló. Ha picikét is éreztél az írásban közöset a magad érzéseivel, az csak azért lehet, mert mi emberek valahol mélyen olyan egyformák vagyunk. Belőlem meg néha kiszakadnak gondolatok...
VálaszTörlés