Nem mintha képes lennék...

....csak mondom. Mert ez jut eszembe. Mert megtanultam már ezt is, hogy a filozófia a szeretet halála vagy még inkább, helyette való. És minden egyéb is csak pótlása annak, amit szeretetnek hívok. A szeretetnek nincs szüksége filozófiákra, nincs szüksége magyarázatra, van, mert lenni rendeltetett. Mert az egyedüli Valóság. És minden más az én teremtményem, amit saját fogyatékosságom felismerésétől való félelmem teremt, leleplezni próbálván tehetetlenségemet. Holott az idő nekem dolgozik...mert élek. És mert élek, szeretve vagyok. Másképpen nem lehetséges. Ez az egész képtelen és egyben elképzelhetetlen gyönyörűség, ami néha egy meglibbenő falevél, néha egy megszólaló mobilhang, máskor szívemig kúszó fájdalmas görcs,  ami lassan gyöngyözve árad legbelül,  kétség, hogy lehet - e még, hogy szerethetek - e még, hogy lesz  - e alkalom? - ez semmi más, mint Esszencia. Életemnek és létezésemnek az esszenciája: egy pillantás a Mindenség Szemébe. Emlékszem, nemrég egy koldus mellett mentem el, zavarban voltam és nem nyúltam a táskámba, nem kezdtem el kotorászni a pénztárcám után, hanem mentem tovább míg a lépteim egyre lassultak és saját szándékomat, tudatos döntésemet felülírta valami sokkal erősebb dolog: megfordultam, visszasétáltam hozzá és kezébe nyomtam az addigra előkotort pénzt és alaposan a szemébe néztem: Odaátról kaptam a mosolyt. Annyira földöntúlian szép volt a tekintete, áthatóan tiszta, hogy abban a pillanatban biztosan tudtam: biztonságban vagyok. Mert minden pillanat, ami ér, és minden alkalom, amikor azt mondom: boldog vagyok, egyszer majd összeér és kifeszül, körbeér mint jó és biztonságos takaró, mégis láthatatlan háló. Egyszer majd nem tudom elválasztani az igent és a nemet hanem súlytalanná lesznek ma még súlyosnak hitt gondjaim és nyomtalanná leszek, ahogy az ellibbenő madár sem hagy nyomot maga után, csak az ág rezdüléséről tudom, talán ott járt valaki.