Sem aranyból, sem kőből

Időtlenné lettem. Hazugság volna azt állítani, nincs bennem félelem. Átéltem már nemegyszer, blogom, még ha csonkulva is, de tanúja nem egy helykereső próbálkozásomnak. Utolsó. Ezt az egyet szeretném biztosan. Bár ide is úgy jöttem, nem akarok már tovább menni, vége van a vándorlásnak, szerettem volna, ha ez a hely lehet az, ahonnan - ha élek addig - már nem kell tovább mennem. Most úgy tűnik, még egyszer nagy levegőt kell vennem és ha élni, megélni szeretnék valamiből, akkor neki kell vágnom. Amíg a lakás ajtaján kilépek, még remeg a lábam, tele vagyok bizonytalansággal. Aztán, amikor kapcsolatba kerülök, amikor szemekbe nézek, mindig elönt a bátorság. Éreztetek már ilyet?:) Mintha a tekintetekben valami titkos erő lakozna. Hányszor megtapasztaltam már, olyan ismerős az érzés. És ez egyszerre szabadság is. Megszabadulás a félelmeimtől, a kényszertől, hogy bizonyosságot "akarok", hogy tervezni szeretnék. 

Mintha most adnék számot a "leckéből", amit ezerszer idéztem magamnak, magam előtt, talán tét nélkül. De most először tétje van a dolognak. Legalábbis azt képzelem. Aztán ha jobban belegondolok, újra csak rá kell ébrednem, egyetlen bizonyosság van és minden egyéb képzelet: bizonyosság, hogy az Ég szeret.:) 

(a címhez:):  mert minden valóság szétfoszlik egyszer valódi önmagává: anyagtalan Szeretetté)