Kávém a tornácon

Kilátásom reggeli kávézás közben

Kiültem a szürkeségbe és belefeledkeztem a csodákba. A szélben hajlongó hatalmas fenyőfa ágait csodáltam, meg a rózsatöveimet, amik kapálás után olyan hálásan nyújtózkodnak az ég felé. Minden az ég felé....tör. Gyökeret ereszt, de az esőért nyújtózik, mikor az ég arcon csókolja vele. Együtt hajol a széllel, mintha egy kéz érintené és simogatná: jó vagy így, szép vagy nekem. Az ég és a föld találkozik ilyenkor bennem. Úgy érzem, én vagyok az évről évre egyre növő ágaival hajlongó fenyőfa, de én vagyok a rózsatő is...meg a közelemben leszálló kis cinke. Vagy a rigó, amelyik úgy ereszti ki hangját ezen a szürke reggelen, mint kinek nincsen sem mára sem holnapra gondja, csak egy, egyetlen pillanata az élet, ez itt és most, amikor mintha füttyével háláját fejezné ki, hogy része lehet benne.