Lassan haladok

Mondja és én szeretem őt ezért a mondatáért ( is). Valójában azt sem tudom, hogy haladok - e,  inkább úgy érzem, nem. De azt például megtanultam, hogy minden kérdés, ami megszületik bennem, az olyan, amire bennem van a válasz és azt nekem kell megtalálni, nem mindig könnyű munka árán. Most például azon is dilemmázom, hogy hogy is van ez valójában, melyik az igaz: az út egy hegyre vezet, amin időnként nagy erőfeszítéseket kell tenni, hogy haladjak, hogy a csúcsra feljussak. Vagy: az út inkább olyan, mint egy folyónak lenni, benne lenni az áramlatban és vele eljutni a tengerhez s abban oldódni fel. Lenni mint a vízcsepp - ha őszinte vagyok, nekem ez tűnik most (és egy ideje) szimpatikusnak. Felidézem elmúlt napjaim és úgy látom, voltak kis "elfolyások", amikor nem maradtam benne a fősodorban, de kis (nagy?:)) kitérő után visszatérek és úgy érzem, mintha nem lennék már "szétszakítva". Lehet, ez most nagyzolásnak tűnik, de hát ezt érzem. Sok minden nem tiszta még az elmúlt időszak eseményeiből, lassan megértem viszont azt, hogy az értés majd a szív által lesz - ha fontos, ha kell egyáltalán.

Nincsenek céljaim:) Sosem voltam tervezgetős fajta, cselekedtem úgy, ahogy a szívem és csekélyke értelmem bírta, ahogy és amennyire képes voltam egyben látni dolgokat, hogy a kecskének is jusson de a káposzta se fogyjon el teljesen.

Most, amikor eljutottam egy olyan pontra, amikor már a Nincs is Van, amikor már a szürkét sem látom, most lassan megértem, ezt kell tennem: elfogadni, megélni ami éppen van. A magányt. A munkámat. És holnaptól még újra beülök a padba is...okát nem tudom pontosan, vagy ha tudom is, nem tűnik nagyon meggyőzőnek - az én koromban és élettel a hátam mögött. Csak azt tudom, hív. Elmegyek de minden egyebet Rá bízok - mert valójában sosem vagyok magam, csak Magam. Minden szívdobbanásom Isten szívéről érkező üzenet és semmi másra nem vágyom, mint Őt érteni. Nagyon - nagyon fogok figyelni.:)

Ilyen lehet, amikor a tenger illata megérint....:)