palástba burkol szivem az est
szemem elé függönyt sző a szürkülő idő
fodrozódó képekből mint hatalmas hullám
álmot rajzol a valóság
az Idő postása mosolyt pecsétel
köddé váló emlékemre
pára viszi el
a szálló buborékba fogódznék
erőtlen kezem a repüléshez
lelkem test nélkül és vakon emel
vágyaimon túl a végtelenbe
hol Kezdet és Vég összeér
hol gondolat és szó ölelkeznek
s egy érintésre otthonra lelnek szívemben
Szép, amit írsz! Benne jó a szó és a gondolat akár az otthonra lelt szívé.:-)
VálaszTörlés