Az örömről és az ő elengedéséről

Azt hiszem, örömre szükségem van. (mint talán mindenkinek)

Mégis folyamatosan tanulom, hogy ami van, az mennyire mulandó, pillanatról pillanatra változik körülöttem a világ, vagy váratlanul bármi fordulhat ellenkezőjére. Aggódom gyermekemért - kiderül, több munkát vállal és azért nem elérhető; örülök egy munkának - amit mára a szél visz el; tervezem a nyaralást, ami most egyáltalán nem látszik még...s a kiszámíthatatlanságban mindig megkísért a kérdés: "készen vagy-e?":).

Kétféle játék ez. 

Először gyakran megkérdezem magamtól (amikor már besokallok saját "bakancslistám" végtelenségétől:)), mi az, amit most és itt másképpen szeretnél??? Mindannyiszor azt válaszolom - némi gondolkodás után -, hogy nincsen olyan. És magam is elámulok, hogy ha végigzongorázom a lehetőségeket, előzményeket és következményeket pro és kontra, fogyatékos látásommal semmit nem "tennék" máshova. Minden úgy van jól, ahogy van.

Másfelől: létezésemből adódóan folyamatosan tevékenykedem valami jól meghatározott, kisebb - nagyobb cél érdekében, elhatározva és szándékkal cselekszem. Eközben aztán előáll/nak az első pontban taglalt helyzet/ek. 

Ritkán, de előfordul, hogy amit tervezek, az sikerül, megvalósul és sikerélményt okoz.  

Valójában ez a legritkább. Sokkal gyakoribb, hogy így - úgy, de menetközben módosulnak a körülmények és velük az elhatározás is.

Na, ilyenkor kell "késznek" lennem.:) És egyre inkább azt tapasztalom, hogy ezekben a pillanatokban számomra az öröm valami mássá lesz:) - valójában nincs rá szükségem. Több az, ami Van. A Kapcsolat, Jelen lenni, sírva, nevetve, bárhogyan, egyszerűen tisztán, batyukat lerakva, lenni úgy, hogy az Egység - az a mulandó, érzékeny, alig - alig érzékelhető egyetlen valóság: lélegezhessen.:) Nem tudok rá jobb szót.