Mostanában

Akarva - akaratlan a "hit" körül forognak a gondolataim és olvasnivalóim között is újra és újra ez kerül szemem elé. Persze, mert ezt veszem észre:) Mindig is fontos (ha nem legfontosabb) pontja volt az életemnek Miben hiszek, mi az, ami eligazodást jelent bizonytalan pillanataimban, nehéz órákban képes vagyok-e találni gondolatot, ami továbblendít és nem hagy az úton....

Sokszor megyek olyan irányba, ami ellentétes magam addigi meggyőződésével vagy logikusnak nem mondható. ( Az utóbbi években különösen.) S most újra és újra belefutok ebbe a kérdésbe: Miért? Hogyan bírom, bírtam? Mindig ott volt, mindennek a mélyén valami okkal nem kideríthető és érvekkel nem alátámasztható indíttatás: mert hiszek benne. Hiszek abban, hogy amit érzek az létezik, hogy a jó van akkor is, ha nem látom épp és hogy ez nem függ sem az éveim számától sem a fizikai körülményeimtől. Hogy van bent valami, ami minden ellenére szabadulni akar és a szomorúság épp a rabságban rejlik. Hogy a sötétséget magam engedem meg és Én vagyok az, akinek hatalma van  szabaddá tenni a Fényt, ami megmagyarázhatatlan módon kísér és folyton itt kopogtat: Engedj! Ne hagyj bezárva! Valahányszor úgy érzem, útjába álltam, magába kerít  és lehúz a kedvetlenség. Amikor pedig szabadjára engedem, mintha könnyülnék, mintha elfelejthetném végre, aki vagyok, az elvárásaimat, az aggodalmaimat, a félelmeimet.