Válasz

Nem érdekel, hogy miből élsz.
Azt akarom tudni, hogy mire vágysz,
és hogy mersz-e találkozni szíved vágyakozásával,
Nem érdekel, hogy hány éves vagy.
Azt akarom tudni, megkockáztatod-e,
hogy hülyének néznek a szerelmed miatt,
az álmaidért vagy azért a kalandért, hogy igazán élj.

Nem érdekel, hogy milyen bolygóid állnak együtt a holddal.
Azt akarom tudni, hogy megérintetted-e szomorúságod középpontját,
Hogy sebet ejtett-e már valaha rajtad árulás az életben,
és hogy további fájdalmaktól való félelmedben visszahúzódtál-e már.
Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e lenni fájdalommal,
az enyémmel vagy a tiéddel,
Hogy vadul tudsz-e táncolni, és hagyni, hogy az eksztázis
megtöltsön az ujjad hegyéig anélkül, hogy óvatosságra intenél,
vagy arra, hogy legyünk realisták, vagy emlékezzünk
az emberi lét korlátaira.
Nem érdekel, hogy a történet, amit mesélsz igaz-e.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e csalódást okozni valakinek,
hogy igaz legyél önmagadhoz, hogy el tudod-e viselni
az árulás vádját azért, hogy ne áruld el a saját lelkedet.
Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépet, még akkor is,
ha az nem mindennap szép, és hogy isten jelenlétéből
ered-e az életed.
Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e élni a kudarccal,
az enyémmel vagy a tiéddel, és mégis megállni a tó partján
és azt kiáltani az ezüst holdnak, hogy "Igen"!
Nem érdekel, hogy hol élsz, vagy hogy mennyit keresel.
Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e kelni
egy szomorúsággal és kétségbeeséssel teli éjszaka után,
fáradtan és csontjaidig összetörten és ellátni a gyerekeket?

Nem érdekel, hogy ki vagy, és hogy jutottál ide.
Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz középpontjában
anélkül, hogy visszariadnál.

Nem érdekel, hogy hol, mit és kivel tanultál.
Azt akarom tudni, hogy mi tart meg belülről,
amikor minden egyéb már összeomlott.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal,
és hogy igazán szeretsz-e magaddal lenni az üres pillanatokban. 


Ha az "ember" szíve nyitott rá, és fentről is úgy látják, hogy elég erős vagy elviselni az EMLÉKET, megkapod a választ. Szépen, lassan lebomlanak a rád rakódott súlyok, melyek fallá nőttek körülötted. Megfelelő pokoljárás, tisztító tűz, keresztre feszítés érzet után fájdalmasan fellélegezhetsz és el kezdhetsz egy minőségibb úton járni. Amikor is rálépsz a hazafelé vezető ösvényre. Emlékezni kezd a lelked, a tested. Hogy itt a földön csak kölcsönbe kaptad az ember-gúnyát. IGAZÁBÓL LÉLEK VAGY..."

Lélegeztetőkészülék

Megtört kézfejem duzzadó
redői alatt gyűlnek számlálatlan
napjaim s emlékeim.
Bennük a sűrűsödő én...
ráncsorsra piruló tenyérbe
kúszó végtelenség.
Múltam s a magamra ismerés,
mi halkuló s egyre mégis hallhatóbb
ritmusra dúdol ott benn:
mélységes mélyen mint a
tenger. Az örök rácsodálkozás,
Rád aki sosem voltál nélkülem
s én sosem Tenélküled.
Most úgy vagyok Veled mint
idegen bolygóra tévedt űrhajós.
Szkafanderem mit Otthonról
hoztam rétegei közt el nem
fogyó levegő: ittlétem záloga.
Ha végre Hazatérhetek
űrruhám már feleslegessé lesz
és a levegővétel szabaddá.

Bárhol is légy...

...az én otthonom ott van, ahol te vagy.

Így

Örökös félelmeim
az élettel egyszerre
múlnak ahogy látom

naponta elvész miről
azt hittem enyém:
a nap az égen s hegyeim.

Biztonságban élek
s vesztenivalóm csak a
saját semmi kis szívem

mely nem számolja
már péntek vagy sem
egyszer csak  elhagyja majd

fogyó árnyékát s útnak
indul oda honnan ered
s hová mindig tartozott

hozzád szép szerelmem.

Tenger partján

Nem, nem hiányzik a Csendnek a Szó
hiszen honnan ismerné ha vele önmagát
töri darabokra és nem hiányzik a Sötétségnek
sem a Világosság hiszen nem látta még.
A Holdnak nem hiányzik a Nap
helyette udvarára felhőszőnyeget terít
és nem hiányzik az Égnek sem a Föld
sem a virágnak a levél és Egész
a test is, mikor e világra születik.
A hattyú nem tudja a röpülést
éneket sem ismer így tölti be szépség
és nem, nem hiányzik nappalnak az éj
a hajnalnak az est és teljesnek a töredék.
Nem hiányzik hintának a hullám
szélviharnak a nyugalom és nem
kíván a napkelte napnyugtát.
A színtelen is képzeli, övé minden
hiszen ami szín az egyben Mulandóság.
A nagy nem sóvárog a kicsi után
és nem vágyik az édes a keserűre
a szívtelen sem vágyik  jóságra
a tolvaj nem vágyik becsületességre
és a boldog sem a boldogtalanságra.
Tengerparton állok de Végtelenre a véges nem
vágy és  közöttünk már más nem, csak a Halál
és lelkem Égig érő Csöndje áll.

Látlak, szívem, szívemmel látlak.

Fogyó látásommal együtt nő, egyre
hangosabban dübörög ott benn,
mintha a pillanat egy cintányéros
érkezés lenne s benne kolompol
mélységes szép baritonod
s tiszta tekinteted - már így
látlak mostantól örökké
mert szívemmel látlak
szívemmel érezlek
szívemmel hallak és
szótlan szívemmel tapintalak.

Igaz, kezem még mozdul: bár talán
ezt is csak képzelem már
de azt, ahogy szívem lát sok-sok
derűs perc és fájdalmas nap után
azt már nem írhatja felül sem élet
sem halál hiszen nem voltál sosem
távol sem láthatatlan előttem
csak szívem volt fogyatékos
szívemmel látlak szívem
látlak....mindörökre.

Igen.

nemcsak a péntek.....
néha, mikor üresen megyek, a porban,
térdemen kúszom és emelném fejem
de hiába, mert testem erőtlen, bele-
nézek. Magamba nézek, hol rejtve
csendesen bújik bennem a végtelenség.
Lehámlik rólam a pillanat, mit magam
teremtettem, hiába is okolnék mást
lehámlik, elfoszlik, mint a köd száll
a hajnallal ki tudja hová - hisz ez az egész
csak a derengő nap játéka, ki játékos
kedvében burkol ködbe hóba fagyba
s aztán majd a végén szemembe néz
s huncut mosollyal azt mondja: hiszen
itt van: itt van minden, amit akartál.
Itt, kérdezném, ha nem tudnám hogy hol
és merre is van az itt. Bennem. A szóban,
amit Neked mondok, a visszhangban,
ahogy szavamra felelsz és kérdezel újra
és újra és én boldogan hallom a remegést
a végességtől való félelmen túl: mert
itt vagy, visszavonhatatlanul. A föld pedig
hasztalan bizonygat bármi ellenkezőt
felül nem írhatja azt, amivel jöttem, amit
magammal hoztam e ködös, homályos
rejtőzködő,  idő fogságában vergődő
létezésbe. Hoztalak: Téged. Azt, amit
veled ismertem meg, hoztam a vágyat
a szépségre, tisztaságra, mindenre, amit
jónak gondol ember, de hoztam valami
mást is: ezt a buta, csapongó, repedezett
szívet mi darabjaira törve volt előtted.
Így maradok hiszen nincs miért menni,
s nézem ahogy a felszálló ködön át
feldereng előttem te, aki vagy: Örökre.

Péntek, újra. Igen.

Ott, Odafent születtem s minden látomás
csak sivár, kérges és valószerűtlen mása
annak ott fent. Egyszer, egyetlenegyszer
mégis részem volt Benned: Veled éltem.
Éltem, mintha mindig úgy lett volna
mintha sosem lett volna másképp s ami
addig volt csak tévedés. Hazaértem. Bár ne
tudtam volna annyira akkor, hogy az, ami
van, mulandó s elővételben váltott jegyem
is ugyanúgy csak ideiglenes. Míg tükreim
idelenn más képet, más mintákat mutattak
szívem hangtalan maradt. Már nem akarja
hogy a Világ meghallja, hiszen szavam
Benned szól, Általad s Veled van  ritmusa
a napnak - mint vén fában odúra lelnek
mókusok, úgy találtam lelkemre, életemre.
Gyökerem Odafenn. Még leveleimet e lenti
fény táplálja, hogy e titkos szublimáció
végbemehessen: minden nap, meg nem élt
perceink visszatérés Oda, a seholsincs
Végtelenbe, az Egyetlenhez.

Egyetlen szó

A vér - ha sűrűsödni kezd
erekbe pumpáló morze ütemre
naponta ezerszer rója körét
ugyanazt, mindig ugyanattól a kezdettől
ugyanaddig a végéig: hol nincs sem
beteljesülés sem feloldódás.
Szőnyegrojtos pilláimon áttűnő világ:
benne ugyanaz a Fény simítja szarvasok
hátát mint a vad után kutató sólyomét
ugyanaz a Fény, mitől ajándék lesz egy
ócska fénykép vagy sebet ejt egy szó
- talán épp, mert kimondatlan maradt.

Hogyan is nem tudlak megnevezni?

E Fény, mely perceim görgeti óráimon át
napokká, majd prizmaként gyűjtik a látomást
mit életnek nevezek. Ugyanaz a Fény,
a sugarain lovagló Nap, a tavaszt trillázó hang
a Létéért önfeledten ugráló kiskecske,
a papírra "festett" virág: legszebb ajándékaim,
s milyen zűrzavarosnak tűnik mindez,
pedig: nem.
Rend van és béke,  helyén van minden,
mindenki és nincs határ, hiszen valójában
mindez egyetlen szó: Te. Aki - Vagy.
Vagy, amíg vagyok én,
s vagyok pontosan addig, míg Te.

Péntek

Van olyan, amikor elindulok Feléd

(milyen képtelenség maga a gondolat).
Ezek a napok tisztulást hoznak...mert minden 
indulásnál múlik a félelem, lassul a szív - 
halkul és csitul a szó: mint az utolsóra 
készülés...mint a Hazaérés.

S vannak napok, mint a mai - ilyenek a péntekek -
amikor a villanyvezeték elszakad s a madárnak
repülnie kell, s lenni úgy, ott fenn
mint hontalannak, kiben a napok múlása
olyan természetes, mint az Élet. S ha jó a hajnal
az este épp olyan jó lehet - hiszen lelkembe már
gyökeret vert az Öröklét. Spirálba űztem magam.

Távol Tőled. De ez is csak átmenet, mi ki tudja
meddig tart vég és kezdet között - hisz
aki korán ébred, az gyorsabban álmodik.
És fordítva éppígy lehetséges: megmarad
ébernek egy széteső mozdulatban ami
már nem lehet újra. Mint a születés
is csak egyszeri közvetlenül a halál előtt.

Szétszórtam szavaim s most egyenként
szedegetném őket bár tudom összerakni
nem lehet és meg nem védenek.

Hiába is....mind Ugyanaz.

Hangok vonulása

Leheletem hangtalan érinti az Eget és a Földet
hangok közt tétova árny vagyok s
éhemben belőlük jóízűt harapok - mert olyan
a remény, hogy ő mindig reménytelenül kísér.
S ami van, az pont annyira nincs - szembefeszül
a 'lesz'-szel, mit a mából szülök majd
ha tudnám, mi a születés, talán
teremtő lehetnék, így, ahogy vagyok, ha hinnék
míg hitemért vetnek meg s csodálnak pont ugyanannyian.
Torkomon, légcsövemen egyszerre csusszansz
s életemmé olvadnak történeteink:
a szállást és ételt adó jóindulat
a ráncra ülő szó és a tisztaságot teremtő mozdulat
és a hallhatatlan nevetés, mint csöndes forrás.
Pont úgy, mint akkor ott az első lépcsőfordulóban
az idő lepkeszárnyra pattan s facsarodik.
Végtelenbe húzza véges fonalát.

Talán riasztó a Hely

De ahogy egyre többen gyülekeznek Ott olyanok, akik társaságát élveztem, akikkel szívesen töltöttem időmet, akikkel jól éreztem magam, vagy csak szimplán szerettem, úgy lesz egyre barátságosabbá, egyre vonzóbbá.

Az a néhány...

...az a kevés, az az aprócska, az alig észrevehető, az el sem olvasható, nem is látható, nem is hallható napról - napra egyre értékesebb, egyre nagyobb örömet adó és az az öröm is egyre szótlanabb egyre csendesebb.
Köszönöm.

Egyetlen

A közepébe.

Kérdezted tőlem, mit sző a homár odalent aranycsápjaival.

Azt mondom neked, a tenger tudja a választ.

Azt kérded kire vár az acídia, mire vár átlátszó harangjában.

Azt mondom, várja az idő múlását, ahogy te is.

Azt kérded kit zár ölelő karjaiba a nagy tömlős alga.

Figyeld meg, figyeld egy adott órán, egy adott tengerben, amit ismersz.

Kérdezel az agyaras cet veszedelmes agyaráról 

és én a válaszomban elmondom, milyen, amikor az a narval szigonnyal a mellében meghal.

Tudni szeretnél a jégmadár tolláról, ahogy megremeg a déli partok

tiszta forrásaiban.

Én azt mondom, hogy a tenger bölcs és tudja hogy az élet az 

ő gyémántos árjaiban oly végtelen, mint a homok: megszámlálhatatlan és tiszta.

A vérvörös szőlőszemek közt érlelt idő a héjat keménnyé tette és fényessé

és fényt borított a medúzára, megoldozta csomóit és hagyta

hogy zengő szálait fonja ahogy aláhullnak igazgyöngy bőségszarujából.

Üres háló vagyok csupán amely előbbre tart a sötétben vak emberi szemnél

a tapogatózó ujjaknál melyek háromszöghöz vagy a narancs félénk gömbjéhez szoktak.

Jártam körbe én is mint te fürkészve a végtelen csillagot.

És éjszaka a hálómban csupaszon ébredtem nem volt ott semmi

csak egy kis hal, amit csapdába ejtett a szél.
(Pablo Neruda)

Földinek látszó

Néztem, ahogy Földre ereszkedik az Ég
mert én földi hitetlen gyarlón kémlelem az eget
s ostromlom ezer kérdésemmel mintha tudhatnék
mintha tudhatnék többet ennél az egyetlen
és szent pillanatnál: Élek
s ez pont annyi, amennyi elég és amennyi szükséges.
Én mégis mindig Odaátra vágyom
egyszerre vagyok hontalan és kétkedő.
És akkor néztem, ahogy az Ég elunva kétségeimet
maga jött elém: leküldte előbb a felhőt, beburkolt vele
engem s minden láthatót majd vízbe öltöztetett
a könnye volt talán vagy csak a jel: az Élet Én vagyok!
Tudatlan kedvesem - így mondta. S míg csordultig telt
vele a föld, lassan eltűnt minden, ami elválaszthatott,
tudtam, annyira tudtam: Ma Veled teljesen egy vagyok
Ma nem számít a holnap, ma nincs hiány és ma pontosan
tudom: minden a helyén és a lehető legjobban van. Most.
Ebben a pillanatban. Míg kibírom, s nem szólalok.
Nem kérdezek és nem mondok többet csak annyit, amit
tudni vágysz. S mi lehet több ennél: Szeretlek.

Cím nélkül

Nem mintha képes lennék...

....csak mondom. Mert ez jut eszembe. Mert megtanultam már ezt is, hogy a filozófia a szeretet halála vagy még inkább, helyette való. És minden egyéb is csak pótlása annak, amit szeretetnek hívok. A szeretetnek nincs szüksége filozófiákra, nincs szüksége magyarázatra, van, mert lenni rendeltetett. Mert az egyedüli Valóság. És minden más az én teremtményem, amit saját fogyatékosságom felismerésétől való félelmem teremt, leleplezni próbálván tehetetlenségemet. Holott az idő nekem dolgozik...mert élek. És mert élek, szeretve vagyok. Másképpen nem lehetséges. Ez az egész képtelen és egyben elképzelhetetlen gyönyörűség, ami néha egy meglibbenő falevél, néha egy megszólaló mobilhang, máskor szívemig kúszó fájdalmas görcs,  ami lassan gyöngyözve árad legbelül,  kétség, hogy lehet - e még, hogy szerethetek - e még, hogy lesz  - e alkalom? - ez semmi más, mint Esszencia. Életemnek és létezésemnek az esszenciája: egy pillantás a Mindenség Szemébe. Emlékszem, nemrég egy koldus mellett mentem el, zavarban voltam és nem nyúltam a táskámba, nem kezdtem el kotorászni a pénztárcám után, hanem mentem tovább míg a lépteim egyre lassultak és saját szándékomat, tudatos döntésemet felülírta valami sokkal erősebb dolog: megfordultam, visszasétáltam hozzá és kezébe nyomtam az addigra előkotort pénzt és alaposan a szemébe néztem: Odaátról kaptam a mosolyt. Annyira földöntúlian szép volt a tekintete, áthatóan tiszta, hogy abban a pillanatban biztosan tudtam: biztonságban vagyok. Mert minden pillanat, ami ér, és minden alkalom, amikor azt mondom: boldog vagyok, egyszer majd összeér és kifeszül, körbeér mint jó és biztonságos takaró, mégis láthatatlan háló. Egyszer majd nem tudom elválasztani az igent és a nemet hanem súlytalanná lesznek ma még súlyosnak hitt gondjaim és nyomtalanná leszek, ahogy az ellibbenő madár sem hagy nyomot maga után, csak az ág rezdüléséről tudom, talán ott járt valaki.

Sakk

Útnak indulok, de pár méter után bevillan: a vasaló! Nem húztam ki...vagy kihúztam? Kihúztam. Nem, nem emlékszem. De mégis! Sakk. Memória, ne hagyj el! Emlékszem a képre, a mozdulatra, megjelenik előttem az üres konnektor képe, még a vasalót is látom, ahogy leteszem, csak a helye nincs meg. Akkor mégsem húztam ki! Visszamenjek vagy ne menjek? Mi mennyit ér? És a hit, a biztonságérzetem, hogy még nem hagyott el az eszem?:) Sakk - matt. A meccs eldöntetlen. A távollétemet 2-3 órásra tervezem, az pont mindenre elég, "látom", ahogy melegszik a huzat, amin vasaltam és egyszer csak lángra kap. Persze, hogy a zebránál bizonytalanodom el, nem megyek át, téblábolok...aztán mégis továbbmegyek. Arra gondolok: hinnem kell benne. Az első gondolatban: ami az volt, hogy kihúztam. Nincs bennem rossz érzés, mi hát mégis ez a bizonytalanság? Ha más lenne itt mellettem, hasonló helyzetben, neki mit mondanék? Azt hiszem, biztatnám. Magamban nem hiszek? Hát tessék, lássuk, képes vagyok - e felülemelkedni a folytonos aggodalmaimon?  És ha bizonytalan vagyok, miért ne hagyjam a dolgot az őrangyalokra?:) Ebben a melegben ne csak punnyadjanak, tessék csak, munkára fel nekik is! -  lássuk, mi van számomra megírva. Hányszor indulok és bizonytalanodom el. Most ne! Nem adom fel, végigcsinálom, amit terveztem,  szabadnak érzem magam (bevallom, a kép azért végigkísért). Megérezném - e, ha valóban baj lenne? Úgy döntöttem: igen.

Hát...nem volt a ház előtt tűzoltóautó.:)

Jó érzés, hogy nem fordultam vissza. Hittem magamban (és az Égben is), de legközelebb nem tudom, hogyan csinálnám.:)

Ima

Azt a felét mutasd nekem ahová odasüt a nap. Mert valahová mindig süt.