elnémulsz bennem olykor...
és én egyszerre vagyok a Nő és a Férfi
ahogy voltunk valaha a magzatburokban
vagyok, mint a Vándor ki már
nem számolja jó ideje, hány hálót szőtt
benne az Emlékezet s hányat tépett szét
elindul felém ilyenkor a föld és az ég
indulnak felém a Nap, a Hold és a csillagok
egybeérnek földek és tengerek
s nem érint meg a sötétség s a mélység
csak egyetlen szó jut el...a Hajnalé
mikor halk madárhang s lágy szellő
képzeli , hogy ő bírja munkára a napot
s elhiszi vele kezdődik a Lét
túlcsordulsz bennem hogy én semmivé legyek
de ez is csak képzelet mert
egyedül valóság az Első Pillanat
amikor az Isten ujjával megérintett
s így szólt: Legyél....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése