Naponta megyek el a ház előtt, mint most is és a nénit majdnem minden alkalommal kint találom. Most is. Két mankója mellette a földön, kezében kapa, de nem lehet tudni, hogy meddig tud így megállni. Legszívesebben feléje nyúlnék, hogy elkapjam, el ne essen, hiszen messziről is látszik, erősen szédül. Aztán lassan, óvatosan földre teszi a kapáját és húz vele egyet. Tépkedi inkább csak a gazt kis kertecskéjéből, de húzza rendületlen. És naponta szépül kis kertje, csak egy kis darabon, de szépül, láthatóan. Tőle pár méterrel odébb egy idős bácsi, egyik kezében botját szorongatja, s ugyanazzal a kézzel egyben egy fűnyírót is húz - von. Nem túl nagy lendülettel, mégsem ereszti egyiket sem. Középtermetű kis fekete foltos kutyájuk sosem ugatott még meg. Ugyanabban a testtartásban fekszik szinte minden alkalommal. Ugyanolyan szelíden, mint kis öregjei...
Pár házzal odébb idős férfi és nő beszélget.
Így a nő:
- Majd lesz valahogy. Bárhogy lesz, úgy lesz. Ahogy a nóta is megmondja. - Igaz, kicsit kényszeredett a mosolya. - Nem tudunk rajta változtatni.
Férfi:
- Igen, de az ember nem tehet róla, mégis gondolkodik.
Tegnap megetettem egy kutyust. Ki volt kötve, étlen - szomjan és megesett a szívem rajta. Utána a feléje nyújtott kezemet megnyalta. Ma ugyanez az állat morgott, amikor közelítettem, pedig szerettem volna remegő testét megnyugtatni....
Azt gondolom, és az első történeted alátámasztotta gondolatomat, az ember addig dolgozik amíg él, vagyis addig él, amíg dolgozik.
VálaszTörlés...addig él. És ettől a tételtől nem is olyan egyszerű szabadulni.
VálaszTörlésOlyan megható volt a két kisöreg. Egy pillanatig sem éreztem, hogy pusztán a saját maguk elfoglaltsága lenne fontos. Olyan szeretettel tették, amit tettek:)