A lélekről...aki egyszerre mosolyog és könnyes.
Nem lehet "csak mosoly", hiszen tudja, hogy csak rész: rész egy Egészben, ami valaha egyensúlyában megbillent és szétesett. És Teljesség sincsen Itt, csak darabokra törten.
És nem lehet ugyanígy "csak könny" sem, hiszen számtalan részletben benne volt a Minden. Csak az idő törékenysége és szerelmének mulandósága(?) teszi, hogy emlék marad a pillanat, amit rögzíteni szeretne most.
Nem lehet csak egyik és nem lehet csak másik, mert nem ismerné egyiket a másik nélkül. Nem mondhatná, hogy örül, ha nem ismert volna bánatot, akár mostani pillanatában is. És nem mondhatja, hogy hiánnyal teljes, ha nem lett volna része soha abban, aminek most hiányát éli meg.
A kettő között csak én vagyok. Én engedem meg magamnak mindkettőt, ismereteim, tapasztalataim, elvárásaim, teremtett korlátaim arányában. Tiszta látás csak e kettő egységében lehetséges: szerintem. S mivel korlátaimtól Itt elszakadni teljesen sosem tudok, marad a remény, hogy talán létezik Hely. Addig pedig a meggyőződés visz előre, hogy magam Hozzá Közelebb tudhassam/érezhessem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése