Otthonomra leltem

Az álom, ami mindig ugyanaz...
egy kislány, aki becsukja szemét s ha győzködik, ébredj végre, légy felnőtt
hajthatatlan.
Hogy az álmot őrizhessem, magamat elzártam és mutattam, elhiszem.
Elhiszem, hogy amit kaptam látszat s valóság csak az, amire rábólint a világ.
Aztán elfogyott a szó és már csak erőtlenségem maradt akkor kezdődött a vajúdás.
Nem kiszámítható s mégis biztos ütemben lüktetni kezdett bennem gyermekségem
s én hagytam, hadd szülessen meg.
Hétalvóvá lettem, hogy Benne lehessek hogy ne érezzem magam külön
s megleljem Őt, akinek Magamat tudhatom.
Adtam vége nélkül, mérték nélkül s mindent, Amit és Akit kaptam
tenyerembe vettem egyenként vajon Te vagy - e az?
Te lennél - e,  Akiért magamon túl mentem, hogy Rád találjak?
Ott jártam.
Ott voltam, ahol a kérdések nem születnek meg, mert a kétely ismeretlen.
Ott, ahol nincsen kétféle ütem, a ritmus Egyetlen.
Ahol egyszerre végtelenül gyengéd s egyszerre erős a szél szava
és benne hallom, az Ég üzen: Otthonomra leltem.
Ahol két karjába zár az erdő és lábam előtt hever a hegy, ahol Szivemhez egyetlen szó ér:
Szeretlek.