Test és lélek

Testem már rég feladná. Rémülten, telve félelemmel dermedek a látványra és hamarjában futásnak erednék - ehelyett itt tart valami érthetetlen vonzalom, egy ismeretlen szándék, egy megmagyarázhatatlan kötelék. Valami súlyos, lelkem legmélyebb bugyraiból feltörő ismeretlen erő, ami nem akar semmit, nem kényszerít semmire, nem oktat és nem vár el. Szótlan derű, hogy minden ellenére, hogy a foszlóban lévő álmokkal együtt is van a testen túl egy nevenincs ok. Sem időt, sem helyet nem ismer, mégis  jelez: a láthatón túl itt van. Bárhogy is képzeltem előbb, bármi volt a szándékom, nem megváltoztatható, meg nem határozható, szótlan jelenlét - értelme a pillanatnak, a sóhajnak és ellentéte a félelemnek, kételynek, okosságnak. Ellentéte anélkül, hogy bátorságnak, határozottságnak vagy butaságnak nevezhetném. A kérdés nélküli ismeret, a válasz nélküli tudás, egy halk lélegzet talán leginkább. Könnyed érzés, hogy sosem volt másképp és sosem lesz újra ugyanígy. Hogy mindennek ami van, az értelme  - Én, akit léleknek ugyan nem nevezhetek, de nem adhatok más, jobb nevet sem. A lélek, aki Vagyok, kortalanul leélve éveket és nem számolva, mennyi lehet még. Lélek, kiben az érzés halkan, szépen elolvadt, testem ráncai közül szelíden illant el, hogy ne maradjon más, csak az, aminek születtem s minden, ami rámtapadt vagy tévedésből felvettem, ne húzzon le sem fel, csak legyen/legyek az, aki a hajnalban megfürdik:) - s őrzöm ennek örömét.