Kagylóba zárt ütem

burokba foglalt kezdet és a vég
számodra csekélyke végesség
számomra egy kimaradt ritmussal
kezdődő végtelen idő -
mert a billentyűs elfelejtette az ütemet
így lett a nap éneke dallamtalan
szavak megfosztódtak a betűtől
a repülő szárnyatlanul szállt és a tánc
láthatatlan...minden csak Ott,
abban a "csomóban" születő
és megtapasztalható remény
hogy azt az elvétett ütemet meglelem

Tó partján

Kristálytiszta vizű tó partjához értem hátizsákomat letettem és
csomagolni kezdtem, hogy megmutassam a Tónak:
nézd, ezeket hoztam. Messziről sokáig cipeltem. Kínáltam a szélnek
de nem vitte magával szerettem volna adni a felhőnek
s én nem tudtam olyan magasra szállni
ajánlottam a madárnak elég volt neki a maga bánata
hiába akartam beleölelni a fába lehullott és újra és újra a zsákomban termett

s a Tó így szól:
figyelek Rád, nézlek.

Vize mintha tükör volna és én szépen egyenként veszem elő csomagom darabkáit
hogy lássam, mit is hurcoltam magammal.
A Tó néha rezdül hangtalan, sima vizében
tisztán látom múltamat, Magamat.

Most csak a hajnalt várom
mert akkor legszebb a Tó
mikor az éj sötétjéből felbukkanó Nap
első sugara hullámain megcsillan.

Egy archoz

nem köt már semmi újat
ezer fonalat tépett lelke
ráncaiból  mosolynak fészke lett
s minden bánat fénnyé vált tekintetében
felfelé keres mert odabent elhamvadt az Élet
vágya csak testetlen erő
de övé minden ismeret
Szépség és Könny hűséges társai
kérdése ha van még, csak egyetlen
miért van még Itt és miért nem Ott?
mégis - ha keze érintene:
a Mindenség simogatna vele
ha pillantását rajtam felejtené
Az Isten nézne vissza rám
s vele füstté lennék én is
szívemből szálló gondolat
s eltűnnék a tiszta vízben.

Ugyanúgy, ugyanabban a sorrendben

Reggel, amikor még látszott a telehold és munkába indultam,
 mintha rámborult volna az ég.

Minden darabkája hívott, üzent:
 Itt, csak itt találod Magad, békére csak itt lelhetsz. 

S úgy vágytam csak nézni, bele a Végtelen "szemébe",
 hogy közelebb legyek, hogy lássalak. 

Csak Téged.

Útjelző

mézszínű bánat
érinti meg a fákat
rozsdát ír rájuk

egy szivárványcsepp
mi a zöldszárnyú éjben
gurul egy kővirágról

törött ablakom
üvegén csillan mintha
éji lámpás volna

szebbet nem láttam
még mint gyűrt felhőráncaid
közt a Végtelen

szótlan meséjét
lélekpapírra írja
a velünk születő Idő

Test és lélek

Testem már rég feladná. Rémülten, telve félelemmel dermedek a látványra és hamarjában futásnak erednék - ehelyett itt tart valami érthetetlen vonzalom, egy ismeretlen szándék, egy megmagyarázhatatlan kötelék. Valami súlyos, lelkem legmélyebb bugyraiból feltörő ismeretlen erő, ami nem akar semmit, nem kényszerít semmire, nem oktat és nem vár el. Szótlan derű, hogy minden ellenére, hogy a foszlóban lévő álmokkal együtt is van a testen túl egy nevenincs ok. Sem időt, sem helyet nem ismer, mégis  jelez: a láthatón túl itt van. Bárhogy is képzeltem előbb, bármi volt a szándékom, nem megváltoztatható, meg nem határozható, szótlan jelenlét - értelme a pillanatnak, a sóhajnak és ellentéte a félelemnek, kételynek, okosságnak. Ellentéte anélkül, hogy bátorságnak, határozottságnak vagy butaságnak nevezhetném. A kérdés nélküli ismeret, a válasz nélküli tudás, egy halk lélegzet talán leginkább. Könnyed érzés, hogy sosem volt másképp és sosem lesz újra ugyanígy. Hogy mindennek ami van, az értelme  - Én, akit léleknek ugyan nem nevezhetek, de nem adhatok más, jobb nevet sem. A lélek, aki Vagyok, kortalanul leélve éveket és nem számolva, mennyi lehet még. Lélek, kiben az érzés halkan, szépen elolvadt, testem ráncai közül szelíden illant el, hogy ne maradjon más, csak az, aminek születtem s minden, ami rámtapadt vagy tévedésből felvettem, ne húzzon le sem fel, csak legyen/legyek az, aki a hajnalban megfürdik:) - s őrzöm ennek örömét.