Elképzeltem magam fordított szerepben, láttam, ahogy megcserélődünk és egyszerre én lettem Ő, én lettem az Ég...az, Akit folyton ostromolok én (is), kérem szüntelen és csak mormolom, mi az amire vágyom, mi az, amit szeretnék. És láttam magam, aki Ő volt és éreztem, hogy ha Én lennék Ő, akkor egyszerre elkerekedne a szemem....aztán torkomra forrna a szó, és megkérdezném az Istenem (bár most lettem éppen Ő), hogy mi rosszat tettem már megint?:) Miért van az, hogy nem elég, ami Van, hanem ez az emberformájú lény itt előttem/bennem, és én őbenne, aki valójában Én vagyok, folyton csak kér. Kéri, adjam meg neki ezt, tegyem lehetővé azt, engedjem meg emezt....mintha nem folyton ezt tenném.
Szívesen megkérdeztem volna magamat, hogy: és Te, Te mit teszel, hogy mindez legyen? vagy az Idő álarcába bújva csak kiragadod a Pillanatot, azt ami épp most, míg kimondom válik semmivé és ahelyett hogy cselekednél úgy, mintha mindez már lenne, csak kéred azt a Másikat (aki most Én vagyok, az Ég), hogy Ő adja meg Neked. Láttam, hogy Én, aki elé odatettem az utat, forgolódik, mint ki nem látja a fától az erdőt, úgy csinál, mintha az út valaki másé lenne.
Pedig olyan Egyedit, olyan Szépségeset álmodtam Neki!
Éreztem, szégyenemben legszívesebben bebújnék a nemlétező csigaházamba és becsuknám a szemem, hogy ne kelljen látnom a Világot, amiben én nem felelek meg.
Aztán rájöttem, hogy aki úgy érzi, nem felel meg, az is Én vagyok s mert ezt a rejtvényt én kibogozni nem tudom, maradok. Maradok az, akit választott Ő, hogy legyek Én: ebben a Világban úton lévő.
