Olyanok, mint bújócskázó gyerekek. Izegnek - mozognak, sosem látszanak, pedig érezhető a jelenlétük. Pontosan hol vannak, azt nem lehet tudni, az ember csak sejti hangokból, egy kézmozdulatból, egy váratlan elhallgatásból, egy nem odaillő surranó mozdulatból...nem látszanak, de ezer módon jelennek meg mégis. Láthatatlanok, nem tapinthatóak, mégis érzékelhetőek. Átfestik a környezetet. Megváltozik a levegő sűrűsége, a légzés ritmusa, a szó dallama...Az ember nyugtalan lesz ettől a láthatatlan világtól.
Emlékszem a hatalmas megkönnyebbülésre, az örömre, a lélekből leszakadó súlyra, amikor megtaláltuk egymást a bújócskázás végén...! És hogy faggatóztunk, nevettünk egymáson, hiszen hányszor voltunk nagyon közel, és mégsem találtak ránk. Ez is jó érzés. Örökre elbújva mégsem akart senki maradni. Mert az egyszerűen nem jó. Nem jó ottmaradni magányosan. És nem jó a többinek, aki tudja, hogy valaki van árnyékként, láthatatlanul közöttünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése