Üzenet

páratlan szívverésem
kimaradt ütemét
hol kereshetném

Tánc mert megunhatatlan

Lassan haladok

Mondja és én szeretem őt ezért a mondatáért ( is). Valójában azt sem tudom, hogy haladok - e,  inkább úgy érzem, nem. De azt például megtanultam, hogy minden kérdés, ami megszületik bennem, az olyan, amire bennem van a válasz és azt nekem kell megtalálni, nem mindig könnyű munka árán. Most például azon is dilemmázom, hogy hogy is van ez valójában, melyik az igaz: az út egy hegyre vezet, amin időnként nagy erőfeszítéseket kell tenni, hogy haladjak, hogy a csúcsra feljussak. Vagy: az út inkább olyan, mint egy folyónak lenni, benne lenni az áramlatban és vele eljutni a tengerhez s abban oldódni fel. Lenni mint a vízcsepp - ha őszinte vagyok, nekem ez tűnik most (és egy ideje) szimpatikusnak. Felidézem elmúlt napjaim és úgy látom, voltak kis "elfolyások", amikor nem maradtam benne a fősodorban, de kis (nagy?:)) kitérő után visszatérek és úgy érzem, mintha nem lennék már "szétszakítva". Lehet, ez most nagyzolásnak tűnik, de hát ezt érzem. Sok minden nem tiszta még az elmúlt időszak eseményeiből, lassan megértem viszont azt, hogy az értés majd a szív által lesz - ha fontos, ha kell egyáltalán.

Nincsenek céljaim:) Sosem voltam tervezgetős fajta, cselekedtem úgy, ahogy a szívem és csekélyke értelmem bírta, ahogy és amennyire képes voltam egyben látni dolgokat, hogy a kecskének is jusson de a káposzta se fogyjon el teljesen.

Most, amikor eljutottam egy olyan pontra, amikor már a Nincs is Van, amikor már a szürkét sem látom, most lassan megértem, ezt kell tennem: elfogadni, megélni ami éppen van. A magányt. A munkámat. És holnaptól még újra beülök a padba is...okát nem tudom pontosan, vagy ha tudom is, nem tűnik nagyon meggyőzőnek - az én koromban és élettel a hátam mögött. Csak azt tudom, hív. Elmegyek de minden egyebet Rá bízok - mert valójában sosem vagyok magam, csak Magam. Minden szívdobbanásom Isten szívéről érkező üzenet és semmi másra nem vágyom, mint Őt érteni. Nagyon - nagyon fogok figyelni.:)

Ilyen lehet, amikor a tenger illata megérint....:)

Emelj fel...

ne ejts el... tarts kérlek

nem, mert kapaszkodni szeretnék

csak amiatt, mert ha elengedsz,

ha most hagyod, hogy húzzon a mély

magam nem bírom magam bírhatatlanságát el

s mint céltalan egyedül maradtat

elragad az áramlat s sötétlő felhőim

közül félek nem találok majd vissza

egy perc is elég lehet: egyetlen pillantásod 

mi szívemig ér ennyi kell csak

vagy ha nem bírod el szemem

elég lenne az is, hogy arcom felemeld

Számomra nagyon érdekes dologra figyeltem fel...:)

Mostanában beszélgetek többekkel, szóba - kerül ez vagy az az ember, közös ismerősök. Megtudok (?) dolgokat, kiderül, ki hova, mikor és hogyan, mit tett...esetleg azt is megtudom mit mondott.

Közben figyelem magamat és magam számára is meglepve tapasztalom, hogy bennem semmi nem változik az új ismeretektől, még akkor sem, ha olyan dolgokat tudok meg, amivel esetleg nem értek egyet sőt, talán negatív érzés társul bennem az adott dologhoz.

Miért van az, hogy ezek semmit nem befolyásolnak a saját érzéseimen? 

Ez itt nekem most arról szól, mennyire igaz, hogy ahány ember, mindnek külön világa van. És bár hiszek rendületlenül: Minden Egy:), most mégis azt tapasztalom meg, hogy ezzel együtt milyen elválasztottságban élünk. (időnként ez nem is olyan nagy baj...)

Egyelőre ott tartok, hogy rácsodálkozom a másságra és tisztelem azt, aki az én "világomat" egészen másképp és másnak látja, mint én - én pedig - gondolom - az övét szintén nem úgy, ahogyan ő a magáét.

Egyszóval: ragaszkodom:). Még nem tudom pontosan mihez, de hiszem/szeretném, hogy ez előbb - utóbb másoknak is jó legyen.

Elmondani?

elmondani az elmondhatatlant
kimondani a kimondhatatlant...
ha azt mondom: Ég, látod - e végtelenjének
végét ami lelkemig ér
látod - e kékjét, ami nem is szín
hanem a tenger mely magához ölel
ha azt mondom: Levegő
érzed - e, hogy szárnyam nő
mellyel  a hullámokba simulok
s  nappal hontalan lelkem éjjelente hazajár
és mondom: Éjszaka melyben
nem riasztanak már sem
a sötétség sem a nagy csöndek
és akkor nem beszéltem még az Érintésről
mi nem több épp annyi csak
ahogy egy harmatcsepp
egy fűszál hegyéről gurul lassan
észre sem veszed csak tudod
életet adott neked
s ha azt mondom: indulok
megengeded - e majd, hogy lombruhámat
küszöbödre tegyem mert
az éjszakának nincs szüksége rá

Vizzé vált Világ

eső hull és pára száll
álom s valóság
összemosódik bennem

...