2016. október 24., hétfő

Lélegeztetőkészülék

Megtört kézfejem duzzadó
redői alatt gyűlnek számlálatlan
napjaim s emlékeim.
Bennük a sűrűsödő én...
ráncsorsra piruló tenyérbe
kúszó végtelenség.
Múltam s a magamra ismerés,
mi halkuló s egyre mégis hallhatóbb
ritmusra dúdol ott benn:
mélységes mélyen mint a
tenger. Az örök rácsodálkozás,
Rád aki sosem voltál nélkülem
s én sosem Tenélküled.
Most úgy vagyok Veled mint
idegen bolygóra tévedt űrhajós.
Szkafanderem mit Otthonról
hoztam rétegei közt el nem
fogyó levegő: ittlétem záloga.
Ha végre Hazatérhetek
űrruhám már feleslegessé lesz
és a levegővétel szabaddá.

2016. szeptember 7., szerda

Így

Örökös félelmeim
az élettel egyszerre
múlnak ahogy látom

naponta elvész miről
azt hittem enyém:
a nap az égen s hegyeim.

Biztonságban élek
s vesztenivalóm csak a
saját semmi kis szívem

mely nem számolja
már péntek vagy sem
egyszer csak  elhagyja majd

fogyó árnyékát s útnak
indul oda honnan ered
s hová mindig tartozott

hozzád szép szerelmem.

2016. július 31., vasárnap

Tenger partján

Nem, nem hiányzik a Csendnek a Szó
hiszen honnan ismerné ha vele önmagát
töri darabokra és nem hiányzik a Sötétségnek
sem a Világosság hiszen nem látta még.
A Holdnak nem hiányzik a Nap
helyette udvarára felhőszőnyeget terít
és nem hiányzik az Égnek sem a Föld
sem a virágnak a levél és Egész
a test is, mikor e világra születik.
A hattyú nem tudja a röpülést
éneket sem ismer így tölti be szépség
és nem, nem hiányzik nappalnak az éj
a hajnalnak az est és teljesnek a töredék.
Nem hiányzik hintának a hullám
szélviharnak a nyugalom és nem
kíván a napkelte napnyugtát.
A színtelen is képzeli, övé minden
hiszen ami szín az egyben Mulandóság.
A nagy nem sóvárog a kicsi után
és nem vágyik az édes a keserűre
a szívtelen sem vágyik  jóságra
a tolvaj nem vágyik becsületességre
és a boldog sem a boldogtalanságra.
Tengerparton állok de Végtelenre a véges nem
vágy és  közöttünk már más nem, csak a Halál
és lelkem Égig érő Csöndje áll.

2016. június 4., szombat

Látlak, szívem, szívemmel látlak.

Fogyó látásommal együtt nő, egyre
hangosabban dübörög ott benn,
mintha a pillanat egy cintányéros
érkezés lenne s benne kolompol
mélységes szép baritonod
s tiszta tekinteted - már így
látlak mostantól örökké
mert szívemmel látlak
szívemmel érezlek
szívemmel hallak és
szótlan szívemmel tapintalak.

Igaz, kezem még mozdul: bár talán
ezt is csak képzelem már
de azt, ahogy szívem lát sok-sok
derűs perc és fájdalmas nap után
azt már nem írhatja felül sem élet
sem halál hiszen nem voltál sosem
távol sem láthatatlan előttem
csak szívem volt fogyatékos
szívemmel látlak szívem
látlak....mindörökre.

2016. május 6., péntek

Igen.

nemcsak a péntek.....
néha, mikor üresen megyek, a porban,
térdemen kúszom és emelném fejem
de hiába, mert testem erőtlen, bele-
nézek. Magamba nézek, hol rejtve
csendesen bújik bennem a végtelenség.
Lehámlik rólam a pillanat, mit magam
teremtettem, hiába is okolnék mást
lehámlik, elfoszlik, mint a köd száll
a hajnallal ki tudja hová - hisz ez az egész
csak a derengő nap játéka, ki játékos
kedvében burkol ködbe hóba fagyba
s aztán majd a végén szemembe néz
s huncut mosollyal azt mondja: hiszen
itt van: itt van minden, amit akartál.
Itt, kérdezném, ha nem tudnám hogy hol
és merre is van az itt. Bennem. A szóban,
amit Neked mondok, a visszhangban,
ahogy szavamra felelsz és kérdezel újra
és újra és én boldogan hallom a remegést
a végességtől való félelmen túl: mert
itt vagy, visszavonhatatlanul. A föld pedig
hasztalan bizonygat bármi ellenkezőt
felül nem írhatja azt, amivel jöttem, amit
magammal hoztam e ködös, homályos
rejtőzködő,  idő fogságában vergődő
létezésbe. Hoztalak: Téged. Azt, amit
veled ismertem meg, hoztam a vágyat
a szépségre, tisztaságra, mindenre, amit
jónak gondol ember, de hoztam valami
mást is: ezt a buta, csapongó, repedezett
szívet mi darabjaira törve volt előtted.
Így maradok hiszen nincs miért menni,
s nézem ahogy a felszálló ködön át
feldereng előttem te, aki vagy: Örökre.

2016. április 16., szombat

Péntek, újra. Igen.

Ott, Odafent születtem s minden látomás
csak sivár, kérges és valószerűtlen mása
annak ott fent. Egyszer, egyetlenegyszer
mégis részem volt Benned: Veled éltem.
Éltem, mintha mindig úgy lett volna
mintha sosem lett volna másképp s ami
addig volt csak tévedés. Hazaértem. Bár ne
tudtam volna annyira akkor, hogy az, ami
van, mulandó s elővételben váltott jegyem
is ugyanúgy csak ideiglenes. Míg tükreim
idelenn más képet, más mintákat mutattak
szívem hangtalan maradt. Már nem akarja
hogy a Világ meghallja, hiszen szavam
Benned szól, Általad s Veled van  ritmusa
a napnak - mint vén fában odúra lelnek
mókusok, úgy találtam lelkemre, életemre.
Gyökerem Odafenn. Még leveleimet e lenti
fény táplálja, hogy e titkos szublimáció
végbemehessen: minden nap, meg nem élt
perceink visszatérés Oda, a seholsincs
Végtelenbe, az Egyetlenhez.