Talán riasztó a Hely

De ahogy egyre többen gyülekeznek Ott olyanok, akik társaságát élveztem, akikkel szívesen töltöttem időmet, akikkel jól éreztem magam, vagy csak szimplán szerettem, úgy lesz egyre barátságosabbá, egyre vonzóbbá.

Az a néhány...

...az a kevés, az az aprócska, az alig észrevehető, az el sem olvasható, nem is látható, nem is hallható napról - napra egyre értékesebb, egyre nagyobb örömet adó és az az öröm is egyre szótlanabb egyre csendesebb.
Köszönöm.

Egyetlen

A közepébe.

Kérdezted tőlem, mit sző a homár odalent aranycsápjaival.

Azt mondom neked, a tenger tudja a választ.

Azt kérded kire vár az acídia, mire vár átlátszó harangjában.

Azt mondom, várja az idő múlását, ahogy te is.

Azt kérded kit zár ölelő karjaiba a nagy tömlős alga.

Figyeld meg, figyeld egy adott órán, egy adott tengerben, amit ismersz.

Kérdezel az agyaras cet veszedelmes agyaráról 

és én a válaszomban elmondom, milyen, amikor az a narval szigonnyal a mellében meghal.

Tudni szeretnél a jégmadár tolláról, ahogy megremeg a déli partok

tiszta forrásaiban.

Én azt mondom, hogy a tenger bölcs és tudja hogy az élet az 

ő gyémántos árjaiban oly végtelen, mint a homok: megszámlálhatatlan és tiszta.

A vérvörös szőlőszemek közt érlelt idő a héjat keménnyé tette és fényessé

és fényt borított a medúzára, megoldozta csomóit és hagyta

hogy zengő szálait fonja ahogy aláhullnak igazgyöngy bőségszarujából.

Üres háló vagyok csupán amely előbbre tart a sötétben vak emberi szemnél

a tapogatózó ujjaknál melyek háromszöghöz vagy a narancs félénk gömbjéhez szoktak.

Jártam körbe én is mint te fürkészve a végtelen csillagot.

És éjszaka a hálómban csupaszon ébredtem nem volt ott semmi

csak egy kis hal, amit csapdába ejtett a szél.
(Pablo Neruda)

Földinek látszó

Néztem, ahogy Földre ereszkedik az Ég
mert én földi hitetlen gyarlón kémlelem az eget
s ostromlom ezer kérdésemmel mintha tudhatnék
mintha tudhatnék többet ennél az egyetlen
és szent pillanatnál: Élek
s ez pont annyi, amennyi elég és amennyi szükséges.
Én mégis mindig Odaátra vágyom
egyszerre vagyok hontalan és kétkedő.
És akkor néztem, ahogy az Ég elunva kétségeimet
maga jött elém: leküldte előbb a felhőt, beburkolt vele
engem s minden láthatót majd vízbe öltöztetett
a könnye volt talán vagy csak a jel: az Élet Én vagyok!
Tudatlan kedvesem - így mondta. S míg csordultig telt
vele a föld, lassan eltűnt minden, ami elválaszthatott,
tudtam, annyira tudtam: Ma Veled teljesen egy vagyok
Ma nem számít a holnap, ma nincs hiány és ma pontosan
tudom: minden a helyén és a lehető legjobban van. Most.
Ebben a pillanatban. Míg kibírom, s nem szólalok.
Nem kérdezek és nem mondok többet csak annyit, amit
tudni vágysz. S mi lehet több ennél: Szeretlek.

Cím nélkül

Nem mintha képes lennék...

....csak mondom. Mert ez jut eszembe. Mert megtanultam már ezt is, hogy a filozófia a szeretet halála vagy még inkább, helyette való. És minden egyéb is csak pótlása annak, amit szeretetnek hívok. A szeretetnek nincs szüksége filozófiákra, nincs szüksége magyarázatra, van, mert lenni rendeltetett. Mert az egyedüli Valóság. És minden más az én teremtményem, amit saját fogyatékosságom felismerésétől való félelmem teremt, leleplezni próbálván tehetetlenségemet. Holott az idő nekem dolgozik...mert élek. És mert élek, szeretve vagyok. Másképpen nem lehetséges. Ez az egész képtelen és egyben elképzelhetetlen gyönyörűség, ami néha egy meglibbenő falevél, néha egy megszólaló mobilhang, máskor szívemig kúszó fájdalmas görcs,  ami lassan gyöngyözve árad legbelül,  kétség, hogy lehet - e még, hogy szerethetek - e még, hogy lesz  - e alkalom? - ez semmi más, mint Esszencia. Életemnek és létezésemnek az esszenciája: egy pillantás a Mindenség Szemébe. Emlékszem, nemrég egy koldus mellett mentem el, zavarban voltam és nem nyúltam a táskámba, nem kezdtem el kotorászni a pénztárcám után, hanem mentem tovább míg a lépteim egyre lassultak és saját szándékomat, tudatos döntésemet felülírta valami sokkal erősebb dolog: megfordultam, visszasétáltam hozzá és kezébe nyomtam az addigra előkotort pénzt és alaposan a szemébe néztem: Odaátról kaptam a mosolyt. Annyira földöntúlian szép volt a tekintete, áthatóan tiszta, hogy abban a pillanatban biztosan tudtam: biztonságban vagyok. Mert minden pillanat, ami ér, és minden alkalom, amikor azt mondom: boldog vagyok, egyszer majd összeér és kifeszül, körbeér mint jó és biztonságos takaró, mégis láthatatlan háló. Egyszer majd nem tudom elválasztani az igent és a nemet hanem súlytalanná lesznek ma még súlyosnak hitt gondjaim és nyomtalanná leszek, ahogy az ellibbenő madár sem hagy nyomot maga után, csak az ág rezdüléséről tudom, talán ott járt valaki.