Az Ismeretlen Felé

osztódom mint a Lét
darabokban találsz csak
az Ég vagyok és az égigérő
fa ága meg a felhőbe bújt
lágy simogatás a szellővel
de én vagyok a fának
letört ága is s benne cseppé
váló pillantásod mikor
szemhéjad lezártad s raboddá
lettem ajtótlan börtönödben
akkor ott a templom csöndjében
nem, mert a pap szava kötött
csak ahogy rabja az esőnek
a szomjas föld és rabja
a nappalnak az éjszaka
sem szabadulni sem maradni
már nem tudok hát hullok
én is mint hangok hullnak
gordonkahúrokra

Neked adtam

Korábban már volt fenn, most látom, nem elérhető a blogomon. Érdekes dolog ez. Vajon elvesztette az aktualitását? Nekem nem. (legalábbis nem szeretném) Igaz, hogy egyetlen tuti dolog a változás, valahogy mégis: jó érzés tudni, ha van, ami mégsem. Vagy csak még tudatlan vagyok és nem veszem észre, hogy mállanak le rólam a felismerések. 

Kolléganőimmel egy asztalnál ültünk, s egyikük nem egészen tudta felvenni a beszélgetés fonalát. Meg is jegyezte, hogy ő milyen....(ezt most itt nem mondjuk ki:))

Eltalált a mondata, hiszen nekem sem mindig könnyű vele, de akkor abban a pillanatban csak arra gondoltam, hogy milyen aranyos színfolt a tudatlansága és most például hiányozna ez a "szín" az asztalunktól, a beszélgetésből. Ezért így szóltam:

 - Olyan jó nekünk, hogy Te ilyen kis...:) vagy.

Nevettünk.

És a nevetés gyógyít. Észrevettem, hogy bennem is leomlott néhány fal vele kapcsolatosan(is).