Péntek, újra. Igen.

Ott, Odafent születtem s minden látomás
csak sivár, kérges és valószerűtlen mása
annak ott fent. Egyszer, egyetlenegyszer
mégis részem volt Benned: Veled éltem.
Éltem, mintha mindig úgy lett volna
mintha sosem lett volna másképp s ami
addig volt csak tévedés. Hazaértem. Bár ne
tudtam volna annyira akkor, hogy az, ami
van, mulandó s elővételben váltott jegyem
is ugyanúgy csak ideiglenes. Míg tükreim
idelenn más képet, más mintákat mutattak
szívem hangtalan maradt. Már nem akarja
hogy a Világ meghallja, hiszen szavam
Benned szól, Általad s Veled van  ritmusa
a napnak - mint vén fában odúra lelnek
mókusok, úgy találtam lelkemre, életemre.
Gyökerem Odafenn. Még leveleimet e lenti
fény táplálja, hogy e titkos szublimáció
végbemehessen: minden nap, meg nem élt
perceink visszatérés Oda, a seholsincs
Végtelenbe, az Egyetlenhez.

Egyetlen szó

A vér - ha sűrűsödni kezd
erekbe pumpáló morze ütemre
naponta ezerszer rója körét
ugyanazt, mindig ugyanattól a kezdettől
ugyanaddig a végéig: hol nincs sem
beteljesülés sem feloldódás.
Szőnyegrojtos pilláimon áttűnő világ:
benne ugyanaz a Fény simítja szarvasok
hátát mint a vad után kutató sólyomét
ugyanaz a Fény, mitől ajándék lesz egy
ócska fénykép vagy sebet ejt egy szó
- talán épp, mert kimondatlan maradt.

Hogyan is nem tudlak megnevezni?

E Fény, mely perceim görgeti óráimon át
napokká, majd prizmaként gyűjtik a látomást
mit életnek nevezek. Ugyanaz a Fény,
a sugarain lovagló Nap, a tavaszt trillázó hang
a Létéért önfeledten ugráló kiskecske,
a papírra "festett" virág: legszebb ajándékaim,
s milyen zűrzavarosnak tűnik mindez,
pedig: nem.
Rend van és béke,  helyén van minden,
mindenki és nincs határ, hiszen valójában
mindez egyetlen szó: Te. Aki - Vagy.
Vagy, amíg vagyok én,
s vagyok pontosan addig, míg Te.

Péntek

Van olyan, amikor elindulok Feléd

(milyen képtelenség maga a gondolat).
Ezek a napok tisztulást hoznak...mert minden 
indulásnál múlik a félelem, lassul a szív - 
halkul és csitul a szó: mint az utolsóra 
készülés...mint a Hazaérés.

S vannak napok, mint a mai - ilyenek a péntekek -
amikor a villanyvezeték elszakad s a madárnak
repülnie kell, s lenni úgy, ott fenn
mint hontalannak, kiben a napok múlása
olyan természetes, mint az Élet. S ha jó a hajnal
az este épp olyan jó lehet - hiszen lelkembe már
gyökeret vert az Öröklét. Spirálba űztem magam.

Távol Tőled. De ez is csak átmenet, mi ki tudja
meddig tart vég és kezdet között - hisz
aki korán ébred, az gyorsabban álmodik.
És fordítva éppígy lehetséges: megmarad
ébernek egy széteső mozdulatban ami
már nem lehet újra. Mint a születés
is csak egyszeri közvetlenül a halál előtt.

Szétszórtam szavaim s most egyenként
szedegetném őket bár tudom összerakni
nem lehet és meg nem védenek.

Hiába is....mind Ugyanaz.

Hangok vonulása

Leheletem hangtalan érinti az Eget és a Földet
hangok közt tétova árny vagyok s
éhemben belőlük jóízűt harapok - mert olyan
a remény, hogy ő mindig reménytelenül kísér.
S ami van, az pont annyira nincs - szembefeszül
a 'lesz'-szel, mit a mából szülök majd
ha tudnám, mi a születés, talán
teremtő lehetnék, így, ahogy vagyok, ha hinnék
míg hitemért vetnek meg s csodálnak pont ugyanannyian.
Torkomon, légcsövemen egyszerre csusszansz
s életemmé olvadnak történeteink:
a szállást és ételt adó jóindulat
a ráncra ülő szó és a tisztaságot teremtő mozdulat
és a hallhatatlan nevetés, mint csöndes forrás.
Pont úgy, mint akkor ott az első lépcsőfordulóban
az idő lepkeszárnyra pattan s facsarodik.
Végtelenbe húzza véges fonalát.

Talán riasztó a Hely

De ahogy egyre többen gyülekeznek Ott olyanok, akik társaságát élveztem, akikkel szívesen töltöttem időmet, akikkel jól éreztem magam, vagy csak szimplán szerettem, úgy lesz egyre barátságosabbá, egyre vonzóbbá.

Az a néhány...

...az a kevés, az az aprócska, az alig észrevehető, az el sem olvasható, nem is látható, nem is hallható napról - napra egyre értékesebb, egyre nagyobb örömet adó és az az öröm is egyre szótlanabb egyre csendesebb.
Köszönöm.

Egyetlen