Hangok vonulása

Leheletem hangtalan érinti az Eget és a Földet
hangok közt tétova árny vagyok s
éhemben belőlük jóízűt harapok - mert olyan
a remény, hogy ő mindig reménytelenül kísér.
S ami van, az pont annyira nincs - szembefeszül
a 'lesz'-szel, mit a mából szülök majd
ha tudnám, mi a születés, talán
teremtő lehetnék, így, ahogy vagyok, ha hinnék
míg hitemért vetnek meg s csodálnak pont ugyanannyian.
Torkomon, légcsövemen egyszerre csusszansz
s életemmé olvadnak történeteink:
a szállást és ételt adó jóindulat
a ráncra ülő szó és a tisztaságot teremtő mozdulat
és a hallhatatlan nevetés, mint csöndes forrás.
Pont úgy, mint akkor ott az első lépcsőfordulóban
az idő lepkeszárnyra pattan s facsarodik.
Végtelenbe húzza véges fonalát.

Talán riasztó a Hely

De ahogy egyre többen gyülekeznek Ott olyanok, akik társaságát élveztem, akikkel szívesen töltöttem időmet, akikkel jól éreztem magam, vagy csak szimplán szerettem, úgy lesz egyre barátságosabbá, egyre vonzóbbá.

Az a néhány...

...az a kevés, az az aprócska, az alig észrevehető, az el sem olvasható, nem is látható, nem is hallható napról - napra egyre értékesebb, egyre nagyobb örömet adó és az az öröm is egyre szótlanabb egyre csendesebb.
Köszönöm.

Egyetlen

A közepébe.

Kérdezted tőlem, mit sző a homár odalent aranycsápjaival.

Azt mondom neked, a tenger tudja a választ.

Azt kérded kire vár az acídia, mire vár átlátszó harangjában.

Azt mondom, várja az idő múlását, ahogy te is.

Azt kérded kit zár ölelő karjaiba a nagy tömlős alga.

Figyeld meg, figyeld egy adott órán, egy adott tengerben, amit ismersz.

Kérdezel az agyaras cet veszedelmes agyaráról 

és én a válaszomban elmondom, milyen, amikor az a narval szigonnyal a mellében meghal.

Tudni szeretnél a jégmadár tolláról, ahogy megremeg a déli partok

tiszta forrásaiban.

Én azt mondom, hogy a tenger bölcs és tudja hogy az élet az 

ő gyémántos árjaiban oly végtelen, mint a homok: megszámlálhatatlan és tiszta.

A vérvörös szőlőszemek közt érlelt idő a héjat keménnyé tette és fényessé

és fényt borított a medúzára, megoldozta csomóit és hagyta

hogy zengő szálait fonja ahogy aláhullnak igazgyöngy bőségszarujából.

Üres háló vagyok csupán amely előbbre tart a sötétben vak emberi szemnél

a tapogatózó ujjaknál melyek háromszöghöz vagy a narancs félénk gömbjéhez szoktak.

Jártam körbe én is mint te fürkészve a végtelen csillagot.

És éjszaka a hálómban csupaszon ébredtem nem volt ott semmi

csak egy kis hal, amit csapdába ejtett a szél.
(Pablo Neruda)

Földinek látszó

Néztem, ahogy Földre ereszkedik az Ég
mert én földi hitetlen gyarlón kémlelem az eget
s ostromlom ezer kérdésemmel mintha tudhatnék
mintha tudhatnék többet ennél az egyetlen
és szent pillanatnál: Élek
s ez pont annyi, amennyi elég és amennyi szükséges.
Én mégis mindig Odaátra vágyom
egyszerre vagyok hontalan és kétkedő.
És akkor néztem, ahogy az Ég elunva kétségeimet
maga jött elém: leküldte előbb a felhőt, beburkolt vele
engem s minden láthatót majd vízbe öltöztetett
a könnye volt talán vagy csak a jel: az Élet Én vagyok!
Tudatlan kedvesem - így mondta. S míg csordultig telt
vele a föld, lassan eltűnt minden, ami elválaszthatott,
tudtam, annyira tudtam: Ma Veled teljesen egy vagyok
Ma nem számít a holnap, ma nincs hiány és ma pontosan
tudom: minden a helyén és a lehető legjobban van. Most.
Ebben a pillanatban. Míg kibírom, s nem szólalok.
Nem kérdezek és nem mondok többet csak annyit, amit
tudni vágysz. S mi lehet több ennél: Szeretlek.

Cím nélkül