Leheletem hangtalan érinti az Eget és a Földet
hangok közt tétova árny vagyok s
éhemben belőlük jóízűt harapok - mert olyan
a remény, hogy ő mindig reménytelenül kísér.
S ami van, az pont annyira nincs - szembefeszül
a 'lesz'-szel, mit a mából szülök majd
ha tudnám, mi a születés, talán
teremtő lehetnék, így, ahogy vagyok, ha hinnék
míg hitemért vetnek meg s csodálnak pont ugyanannyian.
Torkomon, légcsövemen egyszerre csusszansz
s életemmé olvadnak történeteink:
a szállást és ételt adó jóindulat
a ráncra ülő szó és a tisztaságot teremtő mozdulat
és a hallhatatlan nevetés, mint csöndes forrás.
Pont úgy, mint akkor ott az első lépcsőfordulóban
az idő lepkeszárnyra pattan s facsarodik.
Végtelenbe húzza véges fonalát.
"a vízcsepp vágya vagy a folyóé teszi mindegy is talán eltűnnek ők egymásban nincsen Te és Én csak egyetlen ébredés a tengerré lett áramlásban" Azt választom, ami láthatatlan. Ami szemnek nem, csak a bensőnek fogható, amitől leomlanak a láthatatlan falak, amitől a test lélekké lesz.
2016. január 18., hétfő
2016. január 8., péntek
Talán riasztó a Hely
De ahogy egyre többen gyülekeznek Ott olyanok, akik társaságát élveztem, akikkel szívesen töltöttem időmet, akikkel jól éreztem magam, vagy csak szimplán szerettem, úgy lesz egyre barátságosabbá, egyre vonzóbbá.
2016. január 1., péntek
Az a néhány...
...az a kevés, az az aprócska, az alig észrevehető, az el sem olvasható, nem is látható, nem is hallható napról - napra egyre értékesebb, egyre nagyobb örömet adó és az az öröm is egyre szótlanabb egyre csendesebb.
Köszönöm.
Köszönöm.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)