Leheletem hangtalan érinti az Eget és a Földet
hangok közt tétova árny vagyok s
éhemben belőlük jóízűt harapok - mert olyan
a remény, hogy ő mindig reménytelenül kísér.
S ami van, az pont annyira nincs - szembefeszül
a 'lesz'-szel, mit a mából szülök majd
ha tudnám, mi a születés, talán
teremtő lehetnék, így, ahogy vagyok, ha hinnék
míg hitemért vetnek meg s csodálnak pont ugyanannyian.
Torkomon, légcsövemen egyszerre csusszansz
s életemmé olvadnak történeteink:
a szállást és ételt adó jóindulat
a ráncra ülő szó és a tisztaságot teremtő mozdulat
és a hallhatatlan nevetés, mint csöndes forrás.
Pont úgy, mint akkor ott az első lépcsőfordulóban
az idő lepkeszárnyra pattan s facsarodik.
Végtelenbe húzza véges fonalát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése