nemcsak a péntek.....
néha, mikor üresen megyek, a porban,
térdemen kúszom és emelném fejem
de hiába, mert testem erőtlen, bele-
nézek. Magamba nézek, hol rejtve
csendesen bújik bennem a végtelenség.
Lehámlik rólam a pillanat, mit magam
teremtettem, hiába is okolnék mást
lehámlik, elfoszlik, mint a köd száll
a hajnallal ki tudja hová - hisz ez az egész
csak a derengő nap játéka, ki játékos
kedvében burkol ködbe hóba fagyba
s aztán majd a végén szemembe néz
s huncut mosollyal azt mondja: hiszen
itt van: itt van minden, amit akartál.
Itt, kérdezném, ha nem tudnám hogy hol
és merre is van az itt. Bennem. A szóban,
amit Neked mondok, a visszhangban,
ahogy szavamra felelsz és kérdezel újra
és újra és én boldogan hallom a remegést
a végességtől való félelmen túl: mert
itt vagy, visszavonhatatlanul. A föld pedig
hasztalan bizonygat bármi ellenkezőt
felül nem írhatja azt, amivel jöttem, amit
magammal hoztam e ködös, homályos
rejtőzködő, idő fogságában vergődő
létezésbe. Hoztalak: Téged. Azt, amit
veled ismertem meg, hoztam a vágyat
a szépségre, tisztaságra, mindenre, amit
jónak gondol ember, de hoztam valami
mást is: ezt a buta, csapongó, repedezett
szívet mi darabjaira törve volt előtted.
Így maradok hiszen nincs miért menni,
s nézem ahogy a felszálló ködön át
feldereng előttem te, aki vagy: Örökre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése